Fekete István: Mikulás
„Régen tudom már, hogy a boldogság nem a fényes cipőkben és nem a rámás csizmákban lakozik.” ezekkel a bölcs szavakkal zárja Fekete István: Mikulás című írását. Érdemes az egész történetet elolvasni.
Fekete István: Mikulás
A konyha ablakán vasrács volt és belül vörös függöny, amely meglebbent néha, mert az ablakon egy szem hiányzott.
Amikor a függöny megmozdult, valamennyien odanéztünk. Rozi, aki mosogatott, és vörös kezével biztonságosan nyúlt a zsíros vízbe merült kések és villák közé, Pista bácsi, a kocsis, aki kukoricát morzsolt és én, aki mesét hallgatni jöttem ki, de a mesék hangulata még nem érett meg, mert Rozi a tányérokkal zörgött, és nem lehetett hallani a tűz pattogását a tűzhelyen.
Amikor Rozi megállt egy-egy pillanatra, hallatszott, hogy a kukoricaszemek halk koppanással hullanak a szakajtóba, de hallani lehetett a tél vonítását is a kéményben, hol feketeség van éjszaka, s a szél azért huhog be rajta, mert a sötétségben száguldó elkárhozott lelkek mondani akarnak valamit.
Arcomat ilyenkor a tűz felé fordítottam, mert melegében és világosságában semmi sötét rejtelem nem volt, de gondolataim tovább rohantak a széllel, széles nyárfás utakon, hideg patakok partján, melyek már rég elfeledték a nyár ragyogását.
A függöny ekkor újra meglebbent, és a nyíláson fehér hópehely repült be a konyhába, de fehérsége elmúlt egy pillanat alatt, csak annyi maradt belőle, mintha egy csepp könny hullott volna az ablakdeszkára.
– Esik a hó!
– Gondoltam – mondta Pista bácsi –, a lovak nagyon nyugtalankodtak, és a vadlibák is feleslegesen gágogtak az estében.
Esik a hó! Kiszaladtam volna megnézni, hogy hordja a szél, hogy lepi be a kert sárga, őszi arcát, hogy ködlik a távoli dombok messzeségében, de nem mehettem ki, mert csizmáimat éppen akkor pucoltam. Lehettem volna harisnyában is, papucsban is, de én mezítláb voltam, mert a tűzhely parázslásából mintha a nyár tartotta volna meleg kezét a talpam alá.
Pucoltam rongyos kis csizmáimat, melyeket hiába gyógykezelt Nyivászi bácsi, a jeles csizmadia, mert fára mászás, vízben gázolás, csúszkálás közben a csizmáknak sűrűn esett baja.
Pucoltam, fényesítettem a kis csizmákat köppel vegyített fénymázzal. Abban az időben vixnek hívták a pasztát és Schmoll mester valószínű éppen olyan zöld gyermek volt, mint én. (Ő azóta sokra vitte, én semmire, amiből nyilvánvaló, hogy okosabb cipőpasztát készíteni, mint írni.)
Keféltem, ragyogóra keféltem a kis csizmákat, mert Mikulás-este volt, és ilyenkor úgy éreztem, nem az számít, hogy milyen voltam, hanem az, hogy milyen leszek! Mert Mikulás-estjén szent és tiszta elhatározások születtek bennem, hogy jó leszek. Jól tanulok, nem verekszem, ruhámra vigyázok, egyszóval hittem a lehetetlenségben.
Rozi közben elcsendesedett, Pista bácsi pipára gyújtott, a kukoricaszemek hulltak, hulltak a szakajtóba, és én elálmosodtam. Lesz, ami lesz!
Bementem a sötét szobába és a csizmákat kitettem az ablakba.
Kint fújt a szél, de azt nem láttam, hogy esik-e a hó, az ablak fekete tükréből csak magam néztem tanácstalanul magamra.
Az ágyban már melegebb volt, és úgy éreztem, lágy, öreges hangon szól hozzám a kályha puha dorombolása.
És a reggel úgy hullt rám, mint a beteljesedett ölelés.
Reggel! Az ablakon bevilágított a hó, a cinkék vidáman cserregtek, a toronyóra akkor ütött nem tudom én, mennyit, amikor megláttam a Krampuszt.
Vidám ördög volt – az első pillanatban meglátszott –, és úgy tartotta a virgácsot kezében, mintha át akarta volna adni.
– Tessék. Kezembe nyomták, hát tartom, de verés, az nem lesz…
Fekete szőrbundája volt a Krampusznak, piros nyelve, és én mindjárt megszerettem.
És ott voltak a kis csizmáim is félrebillent szárral, megrakva dióval, mogyoróval. Cukor is volt benne. Valódi savanyú cukor.
Odakünt ekkor kezdett sütni a nap. A hó puha arcán fényleni kezdett az ébredés, és azt hiszem, nem látta senki, hogy – igen – megcsókoltam a Krampuszt.
Nem látta senki, csak a rongyos kis csizmák, melyeknek talpán kihullott volna a mogyoró, ha éppen nem a talpukon álltak volna.
Régen volt. A hó azóta már régen nem olyan fehér, a lábbelijeim nagyon rendben vannak – nem is magam tisztogatom őket –, némelyik szinte ragyog, de nekem ragyoghat, mert régen tudom már, hogy a boldogság nem a fényes cipőkben és nem a rámás csizmákban lakozik.
