Andersen: Bizonyisten!
A dán meseíró sok története után most Andersen: Bizonyisten! című meséjét ajánlom szeretettel a tyúkólból, ahol olyan hátborzongató dolog történt, hogy még a kakasnak is lefittyedt a taraja.
Andersen: Bizonyisten!
– Hátborzongató história! – kotkodácsolta egy jérce, mégpedig a falu ellenkező végén, mint ahol a história megesett.
– Hátborzongató dolog történt a tyúkólban! Nem mernék egyedül aludni ma éjjel, nem én! Milyen jó, hogy annyian gubbasztunk a rúdon!
Aztán elmondta a históriát, amely csakugyan olyan rettenetes volt, hogy a tyúkoknak minden tolla szála az
égnek meredt, a kakasnak meg lefittyedt a taraja. Bizonyisten!
De kezdjük az elején a históriát, amely a falu túlsó végén, egy másik tyúkólban esett meg. Leáldozott a nap, s a tyúkok sorra fölrepültek az ülőre. Egy kurta lábú fehér tyúkocska annak rendje és módja szerint elhelyezte tojását a szalmában, igazán semmi kifogást se lehetne ellene emelni. Aztán nyugodtan felröppent az ülőre, csőrével megigazgatta a tollait, s közben kihullott egy fehér pihetolla.
– Ni, hogy száll! – mutatott utána:
– Nem baj! Minél többet elhullatok, annál szebb leszek!
Tréfából mondta persze, mert ő volt a legmókásabb tyúkocska az ólban, máskülönben, mondom, nem vethettek semmit a szemére. Hát így tréfálkozott, aztán elbóbiskolt.
Sötétség ereszkedett mindenre, a tyúkok összebújtak az ülőn, hanem a fehér tyúkocska szomszédasszonyának nem jött álom a szemére. Hallotta is meg nem is a fehér tyúk megjegyzését; ez a legokosabb, ha békén akarunk élni ezen a világon. Végül is elmondta a szomszédjának, mi nyomja a begyét:
– Hallottad, mit mondtak itt az előbb? Van itt egy szemérmetlen teremtés – nem akarom nevén nevezni -, az megkopasztja magát, hogy szebb legyen! Én rá se néznék, ha kakas volnék!
Hanem az ól tetején ott üldögélt a bagoly az urával meg a kisbaglyokkal; ennek a népségnek jó füle van, értették is minden szavát a tyúknak. De csak forgatták bagolyszemüket, az anya csapkodott a szárnyaival, és rendreutasította az urát:
– Mit fülelsz! Persze már mindent hallottál, amit odalenn beszélnek! Én is hallottam, bánom is eléggé; sok mindent meg kell hallanunk, amíg kihullik a tollunk! Van itt egy tyúk, az annyira kivetkőzött magából, hogy kitépdesi a tollait, úgy illegeti magát a kakasnak!
– Prenez garde aux enfants! intett franciául az apabagoly. – Csak ne a gyerekek előtt!
– Bizony, én elmondom a szomszéd bagolyasszonyságnak! Tőle sok függ a társaságban! – S az
anyabagoly elrepült.
– Hu-hu! Hu-hu! – kiáltott be aztán a szomszédasszonyával együtt a galambdúcba. – Hallottátok? Hallottátok? Hu-hu! Van itt egy elvetemült tyúk, aki a kakas kedvéért valamennyi tollát kitépte! Bizony megfagy, ha eddig még meg nem fagyott! Hu-hu!
– Hol? Hol? – dugták ki a fejüket a galambok.
– A szomszéd udvarban! Elhihetitek, tulajdon szememmel láttam! Nem is illene elmondanom,
de hát megtörtént! Bizonyisten!
– Igaz lehet! Igaz lehet! – mondták izgatottan a galambok, aztán leturbékoltak a maguk
udvarára:
– Hallottátok? Van itt egy tyúk, de az is lehet, hogy kettő, akik minden tollukat kitépdesték, hogy kitűnjenek a többiek közül, s így tereljék magukra a kakas figyelmét. Veszedelmes játék, mert megfázhatnak, forrólázat kaphatnak, s végük. Bele is haltak mind a ketten! Bizonyisten!
– Talpra! Talpra! – kiáltott ébresztőt a kakas, és fölröppent a palánkra. Álmos volt még nagyon, de annál hangosabban kukorékolta:
– Három tyúk belehalt szerelmi bánatába! Reménytelenül imádtak egy kakast. Hogy végezzenek magukkal, kitépték minden tollukat. Bizony, csúnya história, nem is tartom meg magamnak. Adjátok tovább!
– Adjátok tovább! – cincogták a denevérek, kotkodácsolták a tyúkok, kukorékolták a kakasok:
– Adjátok tovább!
S röpült a szörnyű hír tyúkóltól tyúkólig, alvégről a felvégig, míg végre visszakerült oda, ahonnan szárnyra kelt.
Öt tyúk – így mondták – minden tollát lefosztotta; meg akarták mutatni egymásnak, melyik soványodott le jobban reménytelen szerelmében. Aztán véresre csípték-vágták egymást, míg csak össze nem rogytak, családjuk szégyenére, gazdájuk kárára! Bizonyisten!
Az a mókás kedvű tyúkocska, aki azt a kis fehér pihetollat elhullatta, persze nem ismert rá tulajdon személyére, amikor a szörnyűséges história a fülébe jutott. Kifogástalan erényű tyúk volt, hát így szólt:
– Mélységesen megvetem az efféle kacér tyúkokat! Fájdalom, elég sokan vannak. Az ilyesmit persze nem kell szótlanul tűrni, én magam fogom szellőztetni az újságokban, hadd járja be a híre az egész országot! Megérdemlik az efféle tyúkok, családjukkal együtt!
Bele is került az újságokba, olvashatta mindenki.
Úgy ám, egy pihéből könnyen lehet öt tyúk! Bizonyisten!
