Palotás Petra: Büdös dög

Palotás Petra: Büdös dög című elbeszélését ajánlom minden jelenlegi és leendő kutya gazdinak.

Palotás Petra: Büdös dög

– Hogy a franc esne ebbe a kutyába! – morgott magában, miközben egy vékony fadarabbal megpróbálta a gumicsizmája talpáról lekaparni a bűzös, ragadós ürüléket.

– Ne tessék rá haragudni, nem a kutya hibája, a gazdájának kellene eltakarítania – vetette oda egy szeplős, vörös hajú kisfiú, mielőtt továbbszáguldott volna a gördeszkáján.

De Boldizsárnak nagy volt a haragládája, belefért abba a kutya, és Márton, a gazdája is.

Mi több, most a vörös kisfiúra is neheztelt, mit szól az bele a felnőttek dolgába. Még csak az kellene, hogy kioktassa. Elrontott ifjúság. Bezzeg az ő idejében. És még csak nem is köszönt. Neveletlen kölykök, mit tudják ezek, mi a tisztelet.

Visszatolta a kukát, és zsörtölődve lehajolt egy, a postaládából kicsúszott reklámújságért, majd behúzta maga mögött a kertkaput.

Csak kapná el egyszer azt a fickót, aki bedobálja hozzá ezeket a színes, ócska lapokat. Reklámot bedobni tilos – ennél egyértelműbben hogy tudná kiírni? TILOS! Pirossal, de ezeknek lehet is beszélni.

Talán még olvasni sem tudnak. Haszontalan népség.

De az is lehet, hogy szándékosan provokálják. Mintha érdekelné is őt, hogy mennyi a zokni az Aldiban, vagy hogy csütörtökön leértékelik a pezsgőt – dühöngött, majd összegyűrte a reggeli esőtől átázott papírt. Van neki elég zoknija, a zöme hibátlan, a lyukasat meg meg kell foltozni. De ezek manapság mindent kidobnak, lecserélnek a legkisebb hibánál. Ahelyett, hogy megjavítanák, megbecsülnék a régit. Hálátlanok és tiszteletlenek. És a leértékelt pezsgő sem érdekli. Pezsgőt ünneplésnél kell inni, koccintásnál. Hát neki aztán igazán nincs mire emelni a poharát.

A sarki kisbolt pálinkája meg mindig ugyanannyiba kerül, ahhoz nem kell reklámújság. TILOS! Nagy piros betűkkel… De ezeket nem érdekli semmi.

A valamikor bordóra festett, itt-ott lepattogzott sufni felé vette az irányt, egy ideig kotorászott a gyéren megvilágított kamrában, aztán, mint aki meggondolta magát, mégiscsak az ajtó mellé állított seprű után nyúlt.

Odakint lassan felszáradtak a tócsák, de a verandára ragadt levelek még mindig zavarták a szemét.

Nagy lendülettel esett neki a hívatlan vendégeknek, addig nem nyugodva, amíg egy is az útjában áll.

Csak utána huppant bele az öreg kerti nádfotelbe, hogy a kötött kardigánja zsebéből előhúzzon egy sovány cigarettás dobozt. Már csak két szál volt benne. Kivette a fotel melletti krizanténos kaspóhoz rejtett gyufásskatulyát és egy lassú mozdulattal rágyújtott. Hosszan, mélyeket szippantott, élvezve a rendet és a csendet.

De nem sokáig maradt zavartalan. Kutyaugatás törte meg az idillt, először csak egyet-egyet vakkantva, majd vérszemet kapva talán az óriás fenyőn kergetőző mókuspártól, hosszan, kitartóan, Boldizsár fülét sértően.

– Hallgattasd már el a kutyádat! Megőrjít. Már megint ugat! – kiáltott át a kerítés túloldalára.

– Kutya. Nyávogjon talán? – szúrt vissza Márton, de azért megpróbálta csitítani. –

Bodza, elég lesz már, hagyd abba. Kuss! Még a végén mindenkit magunkra haragítasz. Elég! – próbálta egy falat sajttal jobb belátásra bírni.

– Büdös dög – fortyogott Boldizsár.

– Hallottam ám, komám – szólt vissza Márton.

– Hallhatod is, büdös dög – kontrázott Boldizsár, majd megkapaszkodva az ablak rácsába feltápászkodott a székből, hogy egy sétával csillapítsa a mérgét.

De odakint sem volt nagyobb szerencséje, az utcájuk mellett futó patak partján megannyi kutya hancúrozott, legnagyobb bosszúságára pedig néhány perc múlva Bodza is felbukkant a játszótéri falka tagjaként.

Hiába zárta be Márton a kaput, a szabadságra éhes kis fekete puli alagutat vájva a korhadt fakerítés alatt, újra és újra utat tört magának.

Amint meglátta Boldizsárt, farokcsóválva szaladt a görnyedt hátú férfi felé.

– Mész innen, te nyavalyás – emelte az a botját a magasba, de Bodza elértve a támadást, még lelkesebben ugrándozott a szomszédjuk körül, talán abban bízva, hogy mindjárt eldobja neki a botot.

– Nincs neked szíved – bukkant elő Márton, miután hiányolni kezdte otthon a kis szökevényt.

– Neked meg eszed nincs – vágott vissza Boldizsár. – Különben már rég csináltattál volna egy kőalapot a kerítéshez, mélyen a földbe ásva. Én csak elkergetem ezt a bolhafészket, de egy autó el is ütheti – emelte fel a hangját.

– Mintha bánnád is azt – sziszegte Márton, majd magához füttyentve Bodzát hátat fordított az egykori barátjának.

Mert bizony barátok voltak egykor, nem is akármilyen barátok. Már az elemi padját is együtt nyomták, és együtt tanultak az érettségire is.

Aztán Márton tanárnak tanult, Boldizsár pedig a jog útvesztőjének szentelte az életét.

Ügyvéd lett, igen jónevű. Százak hálálkodtak a sikeres védelméért. Csak a szerelmét nem tudta megóvni a Bözskével. Pedig milyen szép pár lettek volna. Élete leggyönyörűbb nyara volt. A randevúk a Duna parton, az esti séták a Tabánban, a vacsorák Óbudán. A születésnap Mártonnál. Az az átkozott szeptember harmadika. Karácsonykor már egybekeltek. Mármint Bözske és Márton.

Soha nem tudott megbocsátani nekik. De elköltözni nem akart. A Bözskét elvették tőle, de a házát és a kertjét nem adta.

A barátságuk már csak messzi emlék volt, mint ahogy a szépséges Bözske is, aki alig egy évvel az esküvő után már egy Bálint karjaiban kellette magát. Könnyen esett szerelembe, van ilyen. Ennek már több mint ötven esztendeje. De Boldizsár nem tudott megbékélni az árulással, a megbocsátás pedig végképp soha nem volt a kenyere.

Aztán meg még ez a mihaszna eb is, vén korára még csak ez kellett ennek a zsiványnak. Nem bírta a magányt. No persze, ha ő lenne Márton, ő sem bírná elviselni saját magát.

De így. Köszöni szépen, megvan ő egyedül. Nagyon is. Nem kell mások felesleges fecsegését hallgatnia, ha pedig társaságra vágyik, bekapcsolja a tévét. Azt legalább ki is tudja kapcsolni, ha már nem kíváncsi rá.

– Bodza… Még ha valami rendes neve lenne, még jó, hogy nem Málna vagy Csipkebogyó – mormolta maga elé, fél szemmel a szomszédja kertjét kutatva.

***

Novemberben leesett az első hó. Boldizsár korán kelt, a botja helyett ezen a reggelen a hólapátra támaszkodott. Most még könnyen el tudta takarítani a frissen lehullott porcukrot. Később, ha ráfagy az útra, már nem lesz hozzá ereje.

Az órájára nézett, fél hét múlt pár perccel. Márton meg még sehol. Nem mintha hiányozna neki vagy ennyire számontartaná, de reggelente mindig ilyenkor sétálnak először. A függöny mögül szokta látni vagy nyáron a kertből, ha véletlenül pont akkor locsolná a virágokat. De most nem jöttek, csak messzebbről, a csukott ablakok mögül hallotta Bodza vonyítását.

Megőrjíti az embert – gondolta magában. – Ma különösen rémes ez a szűkölés – szorult össze a gyomra.

***

– Erre jöjjön, és ha nem gond, hagyjuk itt egy kicsit a botját. Megijednek tőle, egyébként is össze vannak zavarodva – magyarázta a zöld overallt viselő fiatalasszony.

Boldizsár a falnak támasztotta a botot, és szótlanul követte a nőt.

– Mit mondott a telefonban? Infarktus? Legalább idős volt már? Tulajdonképpen szép halál – fűzte hozzá, itt-ott barátságosan megkocogtatva a nyugtalankodó kutyák ketreceit.

– Tulajdonképpen az – szögezte le Boldizsár, de láthatóan nem akart jobban belemenni a beszélgetésbe.

– Balra, a leghátsó lesz az. Már itt is vagyunk – lépett még hármat. – Tegnap óta nem evett semmit, és innia is többet kellene. Gyászol, és meg is van ijedve. Érthető – fordította el a kulcsot a zárban.

Bodza fásultan, félig lehunyt szemmel gubbasztott egy szürke törülközőn. Mozdulatlanul. Mint egy fekete pamutgombolyag.

– Na, te kis büdös dög – hajolt le hozzá Boldizsár, majd barátságosan megsimogatta a kis pulit.

Bodza meghallva az ismerős hangot, felpattant, és farokcsóválva hálásan nyalogatni kezdte az idős férfi eres kezét.

– Ó, ó, jól van, jól van, én is örülök neked – csitította Boldizsár a heves üdvözlést. – Na gyere, pajtikám, megleszünk mi együtt, majd én megnevellek – mondta kedvesen, majd a nyakörvre csatolta a pórázt. –

Bodza, Bodza… – formálta lassan a hangokat. – Végül is lehetne sokkal rosszabb is – dünnyögte, majd lehajolt a kutyushoz, hogy megvakarja a füle tövét és egy jutalomfalattal.