Oscar Wilde: A kert

Oscar Wilde: A kert című versét ajánlom szeretettel.

Oscar Wilde: A kert

Hervadt a liliom kelyhe már,
Töve körül arany a por:
S a bükk-erdőben haldokol
Az utolsó búgó madár.

A napraforgó bús fejét
Aszott szárára hajtja le:
S a kerti út vándor lelke
Holt lombokat szór szerteszét.

Halvány szirmok hullonganak,
Míg kész a tejszín hólepel:
S egy rózsa fekszik a gyepen,
Mint karmazsin selyemdarab.

/Fordította: Gyóni Géza/

További idézetek a kertről

„Most megtelt a kert. Ez az ő pillanata, a nagy bemutató, a díszelőadás. Minden és mindenki a helyén. A páfrányok izgatott ünnepélyességgel állanak sorfalat a tündéri rózsának, a lámpalázas szegfűnek, az izgalomtól halott sápadt liliomnak. Megtelt a kert az egyetlen tartalommal és értelemmel, amely létének oly titkos és oly köznapi értelme. Megtelt a kert valamivel, amelyen egyszerre dolgozott a kertész és a fátyolkabogár, a szél és az eső, Isten és a méhek. Titokzatos munka volt. Éjjel és nappal szőttek és illesztgettek, kreáltak és idomítottak a kertben, hónapokon át. Most itt van, teljes érettséggel, s nincs semmi célja. Nem akar hasznos lenni. Csak lenni akar – nagy tanítás ez! Érted?”

/Márai Sándor/

„Kérdezte-e már valaki: óh, én uram, áldott jó föld, tetszik-e az neked, amit mi idefenn cselekszünk; hogy a szép hűs erdőket kiirtjuk felőled, meztelenül hagyva testedet kínzó urad, a nap tüze előtt, hogy folyóidat mederbe szorítjuk, tavaidat kiszárítjuk, s kényszerítünk szomjazni; hogy testedet felhasogatjuk, hantjaidat összetörjük, és kényszerítjük azokat ételt, italt termeni számunkra; hogy vérrel itatjuk hímes pázsitodat, s halottaink elássuk kebledbe? Tetszik-e az neked, hogy mi itt élünk rajtad, és áldunk, és átkozunk, hogy táplálj minket, és törjük a fejünket rajta, hol lakik még kevés ember felszíneden, hogyan lehetne ottan is elszaporodni fajunknak?”

/Jókai Mór: Szomorú napok / részlet /