Európai Nemzeti Parkok Napja – május 24
1999 óta május 24-e az Európai Nemzeti Parkok Napja, ami a természetvédelem fontosságára irányítja a figyelmet. Ez alkalomból Petőfi Sándor Hortobágyról írt sorait ajánlom figyelmedbe, melyeket a Kerényi Frigyeshez írt úti leveleiben örökített meg.
Európai Nemzeti Parkok Napja – május 24
1909. május 24-én alakultak meg az első európai nemzeti parkok, rögtön egyszerre kilenc Svédországban. Az EUROPARC Szövetség kezdeményezésére 1999 óta ennek emlékére minden év május 24-én ünneplik az európai nemzeti parkok napját. A nap „a nemzeti parkok és egyéb védett területek célkitűzéseire és jelentőségére kíván ráébreszteni” és „igyekszik minél szélesebb társadalmi támogatást szerezni a természetvédelem ügyének”.
Ezen a napon Európa szerte a nemzeti parkok különféle programokkal mutatják be tevékenységüket, védett értékeiket.
Európában napjainkban több mint 500 a nemzeti parkok száma.
Magyarország területének közel 10%-a természtevédelmi oltalom alatt áll. A nemzeti parkok száma tíz, de ezenfelül 39 tájvédelmi körzet és számos természetvédelmi terület vár felfedezésre. A természeti területek igen változatosak, van köztük sűrű erdőkkel borított hegység, virágoktól színes vagy zöldellő dombság, vadregényes folyóvízi ártér, végtelen síkság és páratlan kincseket rejtő karsztvidék.
Petőfi Sándor: Úti levelek Kerényi Frigyeshez (részlet)
„Hortobágy, dicső rónaság, te vagy az Isten homloka.
Megállok közepeden s körültekintek oly elragadtatással, milyet nem érez a sweici az Alpeseken, milyet csak a beduin érez Arábia sivatagjaiban. Milyen szabadon lélekzem, mint tágul keblem!
Mennyivel hosszabb utat tesz itt a nap, mint máshol! Megmérhetetlen a láthatár, s olyan, mint egy kerek asztal, beborítva az ég világoskék üvegharangjával, melyet egy felhőcske sem homályosít. Gyönyörű tavaszi nap van.
Az útfélen itt-ott egy-egy pacsirta emelkedik fölfelé dalán, mint fonalán a pók.
Néhány lépésnyire az úttól csillog egy kis tó, szélén sötétzöld káka és világoszöld sás; mellette bibicek nyargalásznak búbos fejeikkel s a tó közepén nagyokat lép hosszu piros lábaival a melankólikus gólya.
Egy dülőföldnyire legel a gulya, hosszu botjára támaszkodva áll mögötte a gulyás és megemeli előttünk kalapját, nem szolgaiságból, mint a felföldi német és tót, hanem emberségből, mint magyarhoz illik.
Mik azok a T alakúak ott a távolban? Azok elszórt gémes kutak, de olyan messze vannak már, hogy karcsu ostorfáik nem látszanak.
Amott a látkör peremén a hortobágyi csárda, de nem a földön, hanem az égen…oda emelte föl a délibáb. A csárda mellett a ménes, szinte a levegőben, mintha egy elfáradt darucsoport szállana. Kedves délibáb! úgy tartja ölében a tárgyakat, mint gyermekeit az anya.
Némán, merengve ül az ősnyugalom e térségen, mint tűzhelye mellett karszékében a száz éves aggastyán, ki az élet zajos napjait zajtalan szívvel gondolja át.
Mily egyszerű a puszta és mégis mily fönséges! de lehet-e fönséges, ami nem egyszerű?”
