Arany János: Ünneprontók pünkösdre

Arany János: Ünneprontók pünkösdre című versét ajánlom figyelmedbe.

Arany János: Ünneprontók pünkösdre

Zendűl, kondul szent harangszó,
Csengve, búgva messze hangzó:
„Imára! imára!”
Jámbor népe a kis helynek
Halkan lépve gyűlnek, mennek
Imára, imára.

Szép piros a pünkösd reggel,
Mintha tűzzel, Szentlélekkel
Menny-föld tele volna;
E napot fent s lent megűlik.
E nap oly ragyogva nyílik;
Mint hajnali rózsa.

De mi réjja riad? de mi ördögi zaj,
Rekegő szitok és otromba kacaj,
Hogy reszket az egyház tornya?…
Szembe’ Isten hajlokával,
Nem törődve a szent mával,
Foly tegnapi dőre tivornya.

„Hol egy muzsikás? hegedű, vagy egyéb?
Ha különb nem akad, dudaszó is elég:
Ki fut érte? szaladj Zsuzsi lyányom.”
„A Zsuzska maradjon! hagyj neki békét
Eszem ezt a pirosítós képét:
A kufercest majd vele járom.”

Hát íme, kapóra, dudás közeleg.
Egy sanda, szikár, csúf szőrös öreg,
Tömlője degeszre fújva;
Füle táján két kis szarva gidának,
– Mintha neki volna szarva magának –
Sípján már billeg az újja.

„Ide, a Jebuzéus pofádat!
Mert megkeserűli a hátad.”
„Uraim, de papolnak ott-benn…”
„Hát baj neked az; pogány hitünek?
Az enyém – ha töröm, ha nem – ez ünnep
Enyém, ha szidom; ez az Isten!”

Ravaszul mosolyog fél szája hegyén
S rákezdi dudáját halkal a vén,
Minden sark billeg a táncra;
Azután vidorabb lesz, majd sebesebb;
A tánc is utána pörébb, hevesebb,
Amint kopog és szaporázza.

De vége szakadni mikor fog, ugyan?…
„Hagyd el – riad egy rá – aki szele van!
Kihasítom kecske-dudádat.”
Hanem a muzsikás mindég fujja,
Mindég szilajabban pörög ujja –
Az egész tivornya kifáradt.

Lankadva leűlne az is, meg ez is,
Hívnák haza őket ebédjekhez is:
Nem, nem lehet; ugrani kell csak.
Szidják a dudást, – verik, öklözik őt –
Verik bizony a nagy üres levegőt; –
Gyors híre szaladt e csudának.

Fut gazda, kié ama renyhe cseléd:
„Jössz…? vagy dobom – itt ez a villa – beléd…”
Vasvilla kezébe ragadt ám;
Fut lyány, fiu, és anya és feleség:
„Apám, fiam, apjokom! untig elég…”
S kezeit töri, szíve szakadtán.

Már józanon a fiu, az apa, férj
Mennének is – íme, közelget az éj –
Nyújtják kezöket nagy-epedve;
A táncosok arcán vérkönyü hull:
De a láb még egyre bokázza vadul,
Viszi a tánc ördögi kedve.

Éjfélt hogy üt a toronyóra közel,
Kénkő fojtó szaga terjedez el;
S mint szél ha forogva ragad port:
Úgy táncol el, egy bősz harci-zenére,
(Mondják, a pokol tüzes fenekére)
Az egész örjöngő csoport.

(1877 júl. 21)