Andersen: A kakas meg a szélkakas

Andersen: A kakas meg a szélkakas meséje a dán meseírótól megszokott szórakoztatóan és tanulságosan szól önteltségről és gőgről.

Andersen: A kakas meg a szélkakas

Élt egyszer két kakas; az egyik a szemétdomb ura volt, a másik a háztetőé. Hetyke és gőgös legény volt mind a kettő, és szakadatlan versengtek egymással, melyikük ér többet. Mit gondoltok, melyikük? Különben akármit gondoltok, nekünk megvan a magunk véleménye.

A baromfiudvart deszkapalánk választotta el a szomszéd udvartól, amelyen egy szemétdomb állt; a tetején uborkainda nőtt, s rajta egy hatalmas uborka pöffeszkedett; nagyon büszke volt rá, hogy szemétdomb a hazája.

– Hiába, az előkelőségre születni kell! – mondogatta. – De én azért nem bizakodom el, hiszen nem mindenki születhet uborkának, egyszerűbb lényeknek is kell lenniük a világon. Nem szabad lenézni a tyúkokat, kacsákat, pulykákat sem odaát, hiszen azok is Isten teremtményei.

Lám, a kakas megint ott hetykélkedik a palánk tetején. Neki persze más a hivatása, mint a szélkakasnak, aki magas állásban van, de még csikorogni sem tud, nemhogy kukorékolni! Neki se tyúkja, se csibéje, csak magára van gondja, és zöld penészt izzad. Az a kakas ott a palánkon, az bizony keményebb kötésű legény! Ni csak, milyen táncolva lépked! S milyen megindító zene a kukorékolása! Nincs nála tehetségesebb trombitás a világon! Ha most átjönne ide, ha fölfalna mindenestül, s én fölolvadhatnék benne, boldogan halnék meg! – ábrándozott.

Éjszaka szörnyű vihar kerekedett, födél alá húzódtak a tyúkok, a csibék, még a vitéz kakas is. A szél kitörte a két udvart elválasztó deszkapalánkot, röpült a zsindely a háztetőről, csak a szélkakas állt rendíthetetlenül a helyén, meg se fordult, pedig fiatal volt, nemrég öntötték, de megfontolt és nyugodt természet lakozott benne.

Már születésekor lassú mozgású, bölcs öreg volt, nem hasonlított az ég könnyű röptű madaraihoz, meg is vetette őket, „kicsiny és együgyű csipogó szárnyasoknak” nevezte a fecskét, a verebet. A galambok már nagyobbak voltak, a tolluk is fényes és színeket játszó, mint a gyöngyház, s ebben hasonlítottak egy kicsit a szélkakashoz. De kövérek voltak és buták; nem voltak nemes gondolataik, „az minden gondjuk, hogy a bögyük tele legyen – mondott róluk véleményt a szélkakas -, a társalgásban pedig faragatlanok”.

Néha vándormadarak is meglátogatták, idegen országokról, repülőutakról meséltek neki, és hátborzongató rablótörténeteket mondtak el, amelyeknek hősei ragadozó madarak voltak. A szélkakas eleinte érdeklődéssel hallgatta ezeket a históriákat, de aztán észrevette, hogy mindig ugyanazokat a történeteket ismétlik, s elunta őket. Unalmasak lettek hát a vándormadarak is, unalmas volt az egész világ. Nem érdemes barátkozni senkivel, mindenki buta, faragatlan és unalmas.

– Hajítófát se ér a világ! – szögezte le végül önmagában. – Ostobaság az élet!

Ebből világosan láthatjuk, hogy a szélkakas életunt volt, s ha ezt a szemétdombon ábrándozó uborka tudja, bizonyára föltámad érdeklődése a szélkakas iránt. De hát ő csak a baromfiudvar kakasát leste-nézte áhítatosan. Most, hogy a deszkapalánk eltűnt közülük, jobban láthatta.

– Hallottátok ezt a furcsa kukorékolást? – kérdezte a tyúkoktól a kakas, amikor utolsót dördült az ég, s a tyúkok fölsandítottak a magasba. – Túlságosan nyers hang volt, hiányzott belőle a kecses báj. A tyúkok meg a csibék átsétáltak a ledőlt palánkon, és kirándultak a szomszéd udvar szemétdombjára. A kakas katonásan lépkedett az élükön.

– Nemes kerti növény! – mondta, amikor megpillantotta az uborkát, s ez a három szó elárulta mély műveltségét és lelki finomságát. Az uborka olyan boldog volt, hogy nem is érezte, amikor a kakas belevágta a csőrét és enni kezdte.

Ó, milyen boldog halál! Futottak a tyúkok, szaladtak a csibék, mind egy seregbe, mert olyanok azok, ha az egyik nekiiramodik, utána ered a többi is. Ott kotkodácsoltak, csipogtak a kakas körül, nem vették le róla a szemüket, s majd szétvetette őket a büszkeség, hogy a kakas az ő fajtájukból való.

– Kukuriku-u! – kiáltotta. – Én olyan nagy úr vagyok, hogy ha akarom, a kiscsibe egy pillanat alatt tyúkká változik! Csak meg kell parancsolnom! A tyúkok meg a csibék álmélkodva tébláboltak körülötte. Aztán még meglepőbb újságot hirdetett a kakas:

– Tudjátok meg, hogy én kakas létemre is tudok tojást tojni! És mit gondoltok, mi kel ki a tojásomból? Áspiskígyó, úgy bizony! Annak a kígyónak a tekintetétől meghalnak az emberek, s ezt tudják jól; most már ti is tudjátok; tudjátok, mi lakik bennem, tudjátok, hogy mindenható vagyok!

Csapott néhányat a szárnyával, magasra vetette tarajos fejét, és még egy harsányat kukorékolt. A tyúkok megborzongtak a gyönyörűségtől, a csibék eltátották a csőrüket, s kimondhatatlanul büszkék voltak rá, hogy a mindenható kakas épp az ő udvarukban él. Rajongva kotkodácsoltak, csipogtak, olyan hangosan, hogy a szélkakasnak is meg kellett hallania odafönn a magasban. Meg is hallotta, de ügyet se vetett a baromfiudvar népére.

„Mekkora szájhős! – gondolta megvetőn. – A kakas nem tojhat tojást, legföljebb tőlem telne ki ilyesmi, de én nem is akarok. Ha akarnék, tojhatnék széltojást, de nem érdemli meg ez az ostoba világ. Mindenki csak fecseg, de semmi veleje. Ó, hogy unom az életet! Itt hagyom ezt a tetőt!”

És a szélkakas letörött, egyenest az udvarra zuhant, de a kakast nem vágta agyon, pedig azt akarta. Legalábbis ezt mondták a tyúkok. Hát az okos ember mit mond?

Hogy kukorékolni mégiscsak nemesebb dolog, mint unni az életet és letörni a háztetőről!