Wass Albert: Mese az erdőről – részlet
Wass Albert: Mese az erdőről című idézetét ajánlom szeretettel.
Wass Albert: Mese az erdőről – részlet
„Az angyal körülnézett. És ahogy ott állt, a sziklán, érezte, hogy valahol valami még hiányzik. Egyszerre csak megakadt a szeme egy kis árva, zöld ruhás tündérkén, aki szomorúan álldogált a szikla tövében.
– Hát te kicsoda vagy? – kérdezte az angyal meglepődve.
A kis zöld ruhás tündérke lehajtotta a fejét, és szipogott.
– Én senki se vagyok – felelte esetten –, nekem még nevem sincsen…
Öreg Csönd felmordult odalent.
– Ne törődj vele, jó angyal! – dünnyögte bosszúsan –, az én kisebbik lányom ez. Olyan haszontalan, hogy semmire se tudom használni. Ha rábízom a csigákat, szétszaladnak. Ha rábízom a mohát, kiszárad. Még a ködöt se tudja reggelenként megőrizni a réteken. Folytonosan csak mesélni akar, mesélni, mesélni! Én pedig
nem állhatom ezt. Én azt szeretem, ha mindenki hallgat. Mit kezdjek két ilyen leánykával? Az egyik mindig kiabálni akar, a másik mesélni. Gondolhatod, mennyi bajom van velük…
Az angyal kíváncsian nézett a zöld ruhás tündérkére.
– Aztán miről tudsz mesélni? – kérdezte.
– Mindenről! – csillant föl a tündérke szeme. – Fákról és felhőkről,
madarakról és állatokról…! Arról, amikor lemegy a nap, és arról, amikor fölkél a hold, és ezüstport szitál a fák tetejére…!
– Várj csak, várj csak – vágott a szavába az angyal mosolyogva –, várj egy cseppet!
Azzal lehajolt, és megérintette a sziklát. És abban a pillanatban csillogó víz buggyant elő a kövek közül azon a helyen.
– Neked adom a forrást és a patakot – mondta az angyal –, játszhatsz benne és mesélhetsz benne kedved szerint, éjjel és nappal, örökkön-örökké, és soha senki meg nem háboríthat. Jó lesz így?
A kis zöld ruhás tündérke abban a szempillantásban beleszökött a forrás vizébe, tapsolt, kacagott és szökdelt lefele a kövek között, csodálkozó réteken és álmodozó tisztásokon át. Kacagott és mesélt, mesélt, mesélt. A köveknek a fákról, a fáknak a kövekről, a madaraknak a virágokról, és a virágoknak a madarakról.
Surrant, csilingelt, fecsegett, dalolt, szökdelt és tréfált, és közben csodálatosan szép és titokzatos meséket mesélt az erdőről. A fák mosolyogni kezdtek, a kövek kacagtak, a virágok vidáman bólogattak, és a kelyhek szirmaira kiültek a virágtündérek, hallgatni a mesét.
(Azóta is egyre mesél. Amikor az erdőn jársz, és rábukkansz valahol egy forrásra, ülj le melléje csöndesen és figyelj. Nagyon csöndes légy, és akkor hallani fogod a zöld ruhás tündérke hangját a surranó vízből. Ha pedig jó füled van, és érted az erdő nyelvét, akkor meghallhatod azokat a csodaszép meséket, amiket a
forrás, a csermely, a patak tündére elmond ilyenkor a fáknak.)”
Wass Albert: Tavak és erdők könyve: Erdők könyve – Mese az erdőről részlet
