Palotás Petra: Mindig is kislányt akart …
„Mindig is kislányt akart. El sem tudta magát képzelni fiús anyukaként. Így aztán a 20. héten, amikor közölték vele, valóban egy lánykát hord a szíve alatt, meg sem lepődött.” – így kezdődik Palotás Petra kedves, fordulatot sem nélkülöző novellája.
Palotás Petra: Mindig is kislányt akart …
Mindig is kislányt akart. El sem tudta magát képzelni fiús anyukaként. Így aztán a 20. héten, amikor közölték vele, valóban egy lánykát hord a szíve alatt, meg sem lepődött.
Boldogan és büszkén figyelte egyre növekvő pocakját, és csinos fiatal nőként bátran hordta a szűk, mindent megmutató kismamafelsőket. Emmának fogja nevezni, ez is hamar eldőlt, és mivel ezt a férjével jó előre és megkérdőjelezhetetlen magabiztos- sággal közölte, nem érkezett semmiféle ellenvetés.
Magdi már csak ilyen volt, szeretett tervezni, és legalább annyira szerette a terveit megvalósítani. Még csak a 7. hónapban járt, amikor már egy teljesen berendezett babaszoba várta leendő kis lakóját. Halvány rózsaszín fal, fehér bútorok, rózsaszín, baldachinos kiságy, apró virágos függönyök, és egy klasszikus, rózsaszín masnival átkötött bölcső. A pink kockásfülű nyúl ugyancsak a nyolcadik hónapban érkezett, de bizony már csak igen szűkösen fért el a hajas babák és a hercegnős mesekönyvek között.
A papa ugyan időnként megpróbálta egy kissé megfékezni, szerinte ugyanis még koraiak egy meg sem született apróság számára a Barbie babák, de Magdi minden esetben ugyanazzal a magyarázattal szolgált: az idő csak úgy szalad, észre sem veszi az ember, és már négy-öt évesek. Ha pedig most árulták kedvezményesen ezeket az egyébként igen ritka darabokat, miért ne vette volna meg? Egyébként is, miért zavarja az a papát, ha ő már most örömét leli ezeknek a kincseknek a nézegetésében?
A papát nem zavarta, így aztán többet nem szólt semmit, akkor sem, amikor felesége naponta újabb és újabb lánykaruhákkal tért haza, amelyek egy része még egy óvodásra is nagyok lettek volna. A mama az apai nagymamától apró kis fülbevalót rendelt a születésre, parányi kis gyémánttal, mert az ő kislányának csak a legjobb való. Az ő mamája pedig már hetekkel a szülés várható időpontja előtt megkezdte a patchworktakaró megvarrását, nem sajnálva időt és fáradságot, hogy a tucatnyi különböző mintájú anyagot összeillessze, és a végén egy margarétás Emma felirattal díszítse.
Emma nem siette el az érkezését, láthatóan jól érezte magát a mama pocakjában. Nagyokat nyújtózott, olykor csuklott is, a balatoni fürdőzéseket pedig különösen élvezte. Június 28-a volt a hivatalos dátum, de bizony már javában júliust mutatott a naptár, amikor a kisasszony még csak jelét sem adta, hogy kíváncsi lenne a külvilágra. Az orvos azonban azt javasolta, most már vonuljanak be a kórházi pakkal a klinikára, és ha másnapig nem történik semmi, akkor egy picit rásegítenek a baba érkezésére. A természet azonban megelőzte a tudományt, és éjfél körül határozott, erős fájásokkal megkezdődött a szülés.
Egy óra múlva már a papa is ott volt, felesége kezét fogva próbált mindent úgy csinálni, ahogyan azt a felkészítő tanfolyamon tanulták. Együtt szuszogtak, fújtak, lihegtek, jött a labda, a fürdő, a sámli, a masszázs – terítékre került az egész repertoár. De megsürgetni gyermeküket így sem tudták, már délután öt óra is elmúlt, mire felhangzott a boldogságot hozó gyereksírás.
– Minden rendben vele? – kérdezte a mama meghatottan.
– De még mennyire! – felelte a szülésznő. – Gyönyörű, négy kilogramm feletti kisfiú!
– Négy kiló? – kiáltott fel az anyuka… majd egy másodpercnyi szünet után remegő hangon hozzátette: – Mármint kislány!
– Ó, nem, ez egy formás, makkegészséges kisfiú. Hogy hívják?
– Emma – felelte sután a papa. – Azaz, Emmát vártunk – makogta zavartan, miközben feleségét próbálta megnyugtatni.
– Az nem lehet, azonnal hívják ide az orvost! – követelte hisztérikusan az édesanya, miközben gyermekét még a kezébe sem vette.
Az orvos higgadtan próbált védekezni, hogy nagy ritkán bizony még a modern technika ellenére is történhet ilyen tévedés, a baba az anyja hasában úgy csűrte-csavarta a kis testét, hogy az megtévesztette az ultrahangot végző orvost. Száz terhességnél becsúszhat egy ilyen hiba, de ő személy szerint bevallja, nem érti, miért ekkora baj ez.
– A szoba, a bútorok, a babák, a név… az mind-mind az én kislányomé! – sikította a mama. – Nekem kislányom van, kislányt akartam, kislányt ígértek! – zokogott sokkos állapotban. A férjére is rátámadt, valamit ő ronthatott el, hiszen ha más pozitúrában közeledik, most Emmájuk lenne. Még órák múltán sem csitult a sírás, csalódottan siratta a drágaköves fülbevalót. Este nyolc körül váratlanul a szomszéd szobából is feltört a zokogás, egy másik asszony is hangos jajongásba kezdett. A mama felkapta a sortársra a fejét, és vigaszt keresve fordult a vacsorát éppen behozó nővérhez.
– Ő is boldogtalan, mert más nemű babája született? – kérdezte megértést várva.
– Nem, ő azért boldogtalan, mert halva született a gyermeke – felelte csendesen a nővér, majd a tálcát otthagyva kisietett a szobából.
Magdi soha többet nem ejtett könnyet kislányáért, otthon pár nap múlva átfestette kékre a szobát, becserélte a kisruhákat, és boldogan kelt fel éjszakánként Bencéhez. A környéken pedig mindenki csak úgy emlegette: „Á, a csinos szőke hölgy, aki úgy imádja a kisfiát…”
