Palotás Petra: A virágárus

Palotás Petra: A virágárus című novellája az „apró néni” szívmelengető és meghitt története.

Palotás Petra: A virágárus

Igazából nem sokat tudtak róla, de azt senki nem vitatta, hogy neki vannak a legszebb virágai. Még a temető főbejáratánál lévő virágbolt sem igazán tudott vetekedni vele, választékban még talán, de minőségben semmiképp. Az apró néni…, csak így nevezték az alig másfél méter magas, vagy inkább alacsony teremtést. Kendőt hordott, télen-nyáron, mint akinek a tincseit valamitől mindig védenie kell, vagy mint akinek talán már csak a fekete textildarab jutott frizura helyett. Gergely napon, a tavasz kis fehér hírnökeivel, majd jácinttal és tulipánnal kezdett minden évet, amit aztán babarózsa, százszorszép és harangvirág követett; augusztusban napraforgót és kardvirágot hozott, ősszel pedig leginkább bordó és narancssárga krizantémot. Télre mindig eltűnt, aztán márciusban az első hóvirágokkal, egy vastag, talán lószőr pokrócba bugyolálva érkezett meg újra.

Editke a villamosmegálló melletti trafikból látott rá, néha még forró kávét is vitt neki, és vizet a kis csokroknak, meg egy kékre mázolt sámlit, hogy legalább ülőalkalmatosságot ne kelljen az apró néninek a villamoson magával cipelnie. Cserébe hol piros rózsát, hol fehér tulipánt kapott. Frisset, illatosat, mindig a vödör legszebbikét.

Olykor csak egy villamossín és egy forgalmas autóút választotta el őket egymástól, ahogy egymásra mosolyogva átintegettek a másiknak, máskor meg egy egész élet, amin néhány együtt töltött hónap a temető árnyékában már nem sokat változtatott.

Editke büszke volt a trafik makulátlan tisztaságára, nyitás előtt mindig kisöpört és felmosott a parányi helyiségben, elkergette még a láthatatlan porcicákat is, és mielőtt kirakta volna a friss újságot, megpucolta az üzlet ablakát. Magára is sokat adott, a magasba tornyosuló, tupírozott tincseit hetente bízta rá hozzáértő kezekre, és a manikűröse is rendszeresen örülhetett a törzsvendégének. A guruló, magasított, karfás székén trónolva szívesen megmutatta a teltkarcsú alakját a nagyvilágnak, örült az érdeklődő pillantásoknak, és ő maga is alaposan megfigyelt mindent.

Mindig nagy volt a nyüzsgés a villamosmegálló körül. Kipufogógőztől áztatott, álmos reggelek, a napi teendőktől meggyötört, fáradt délutánok, gyászba burkolt özvegyek, munkába siető férfiak, randevúra kicicomázott lányok. És az apró néni a síneken túl, a festett kék sámlin, fekete ruhában, színes virágok között. Mindig feketét viselt, tetőtől talpig, kora tavasztól késő őszig. Csak a kabátka szelídült kardigánná, csak a kendő vékonyodott, csak a csizma lett vászonból készült, a vádlit körbeölelő gyógycipő, a szín nem változott. Talán az urát gyászolta, talán az ifjúságát, talán a temetőt tisztelte így, biztosat senki nem tudott róla. De Editke azért szemmel tartotta, és gyakorta megsúgta a vásárlóinak, hogy ha virágot szeretnének, csakis annál a néninél vegyék, a fekete kendős, apró teremtésnél – mutatott az aranygyűrűktől csillogó húsos kezével a zebra túloldalára.

Kedvelte őt.

Egyszer még azt is felajánlotta, hogy reggelente felveszi az autójával, a kis azúrkék furgon nem kér többet enni, ha ketten ülnek benne, ő meg nem bánna útközben egy kis társaságot, egy kis csevegést. Az idős hölgy hálásan megköszönte, de mosolyogva szabadkozott, hogy ő maga nem egy nagy beszélgetős valaki, nem a szavak embere, és a korából adódóan amúgy is ingyen utazik a villamoson. Aztán egy októberi reggelen mégis bekászálódott Editke mellé. A vödröt a lába közé fogta, hogy ne sérüljenek a celofánnal letakart őszirózsafejek. Három megállóval lejjebb vette fel a trafikosnő az utasát, meghibásodott a reggeli szerelvény, a hegynek fel kaptató villamos. A pótló busznál olyan sokan tolongtak, hogy az arra kanyarodó Editkének ezúttal könnyű dolga volt, a virágos néni hamar elfogadta az ajánlatát. A rádióból csak a reggeli műsor erőltetett kacajai törték meg a kis furgon csendjét, Editke nem aludt jól, aztán a hajnali elszenderedésből későn ébredt, nem volt már ideje feketézni. Kávé nélkül pedig nehezen indult a napja, és a máskor megállás nélkül dolgozó beszélőkéje is akadozott. Bosszantotta a reggeli forgalom, dühítették az előtte döcögő autók. Néha káromkodott is egyet, no, nem eget rengetőt, csak olyan tisztességes asszonyhoz valót.

A néni meg csak némán mosolygott, törékeny kis kezével a rózsák között matatva, keresve a legszebbiket, amivel majd megköszönheti a fuvart.

– Kell a pénz, ugye? Azért tetszik másnak adni a kert kincseit ahelyett, hogy otthon gyönyörködne bennük? – fordult felé Editke, amikor leparkoltak a trafik mögé.

Az idős utasa nem válaszolt azonnal, a szavakat keresve matatott a vágott virágai között. Az egyik megsérült útközben, sajnálkozva fogta az ujjai közé a letört fejet.

– Nem is csak a pénz, kedveském, nekem abból nem kell sok. De amikor látom azt a sok csupasz sírkövet, összeszorul a szívem. Én úgy hiszem, hogy ez vigasz nekik, hogy jobban alszanak a megboldogultak szép virágok között.

***

Halottak napján az apró néni kétvödörnyi vigaszt hozott, de hamar elkapkodták a narancssárga és bordó krizantémokat, délre már alig volt virágja, és amúgy is szedelődzködni kezdett volna, mert a vastag fekete kabátja ellenére is átjárta már a hideg, a csontjáig hatolt az első novemberi szél.

Félszeg mosoly ült a sápadt, törékeny arcon, amikor elbúcsúzott Editkétől. Szép ünnepeket kívánt, meg majd egy boldog új esztendőt, mint mindig a tél beköszöntének a küszöbén. Tavasszal újra találkoznak, mint mindig: az első hóvirágokkal érkezik majd.

De a hóvirágok után már az ibolyák is elhervadtak, és hiába bontogatták a nárciszok és a tulipánok a szirmaikat, a fekete kendős teremtés nem volt sehol. Pedig Editke leste, rendületlenül kutatta a szemével a naponta megpucolt trafikablakon át. Hiába. Nemegyszer kérdezősködött, itt is, ott is, de csak tanácstalanul széttárt karokat kapott válaszul.

– Az apró néni? Hát azt már keresheti – legyintett aztán néhány hét múlva egy temetőszolga, akivel már többször szóba elegyedett.

– Mikor? – hebegte Editke megilletődve, összébb húzva magán az orgonaszínű kardigánt.

– Még a télen talán, ha nem csal az emlékezetem – szippantott egy utolsót a púpos férfi a kézzel sodort cigarettájából. – Ott nyugszik hátul, még nincs sírköve, csak a csupasz földön az a fakereszt, talán valami rokontól – mutatott a sírkert végébe, majd a bakancsával eltaposta a csikket.

***

– Abból is tízet? – meredt a temető főbejáratánál álló virágbolt eladónője a liliomok között válogató Editkére. – De hát el sem fogja bírni – csóválta hitetlenül a fejét, a pulton fekvő hatalmas csokrot rendezgetve.

De Editke elbírta, lassan lépdelve, óvatosan lavírozva a sírok között, nem törődve a kerek arcán legördülő, a szemfestékétől türkízre színezett könnycseppekkel. A csupasz földhalomhoz érve megtorpant egy pillanatra, majd beterítette az apró néni takaróját megannyi illatos virággal, hogy a sokak álmát megszépítő asszony végre maga is jól aludjon.