Márai Sándor idézetek a természetről
Márai Sándor szavait egyszerűen nem lehet megunni. Életigenlése és életbölcsessége olyan elemi erővel tör ki a mondandójából, hogy még az is elszégyeli magát, aki másként gondolkodott. Szerintem ezek a legszebb idézetek tőle a természetről!
Márai Sándor idézetek a természetről
Kétségbeesve mentem a tavaszi mezőn át. De aztán megpillantottam a rigót, mely néhány lépés távolban ugrált előttem, a papsajt, lucerna és bükköny között, s megálltam.
Feketerigó volt, sárga csőrrel, s láthatóan boldog volt. A világegyetem része volt, szívét érzések és indulatok hatották át, sorsa előrelátható volt e világban, mint az én sorom is, a szerelmet és a halált, a megélhetés gondjait és az élet nagyszerűsége fölött érzett elragadtatást éppen úgy ismerte, mint én, hangja volt, mellyel el is tudta mondani, dallamosan és önkívületben, ezt az elragadtatást – mit akarok én? -gondoltam. – Miért akarok többet és másféle sorsot, mint a rigó?
Óvatosan szétnyitom ezt a szeptembert, s találok benne ökörnyálat, színházi bemutatókat, pletykát, sűrű, édes, mézízű napsütést, dáliákat, melyek, szikráznak és villognak rőt, vörös, zöld és sárga színekkel, mint a rakéták és forgó napok egy népünnepélyen, egy kevés bölcsességet, hogy mindennek valami értelme is van, csodálkozást, hogy miért volt hát az egész, ha ez a vége, csengő szőlőt, kristályszínű körtét, a délutánok nemes fénytörését, az erdő rozsdáját és a ködöt, mely este hat felé mindet befed. Mindez meglep és meghat, mint egy szeretetcsomag.
És mégis, ma is, így is, örökké mennyit ad az élet! Csendesen adja, két kézzel, a reggelt és a délutánt, az alkonyt és a csillagokat, a fák fülledt illatát, a folyó zöld hullámát, egy emberi szempár visszfényét, a magányt és a lármát! Mennyit ad, milyen gazdag vagyok, milyen megajándékozott, micsoda bőség, minden napszakban, minden pillanatban! Ajándék ez, csodálatos ajándék. A földig hajlok, úgy köszönöm meg.
A nárcisz, igen. A kankalin, a szagos bükköny, a gyöngyvirág.
De ne feledkezz meg a fiatal hagymáról, a hónapos retekről, a friss parajról sem. Ne feledkezz meg arról, hogy az erdők, melyek e csodálatos alkotásokat elővarázsolják, rád is hatnak, az emberre. Tavasz van, tehát történik valami. Oly szemmel láthatóan történik: a föld arculata néhány nap alatt megváltozik, a fák feltűzik zöld gyertyáikat, a földek zölden és sárgán áradni kezdenek: mit gondolsz, az erő, mely ilyen felismerhetetlenül elváltoztatja a világot, áthatja a fákat, földeket, vizeket, nem hat át téged is, tested és lelked, nem alakít, nem öl és épít benned is valamit? Élj nagy figyelemmel, tavasszal.
Alkosd és ápold lelkedet, mint egy kertet, vigyázz az élet évszakaira, mikor a gyomlálás, a gazszedés, a trágyázás ideje van, s a másikra, mikor minden kivirul lelkedben, s illatos és buja lesz, s megint a másikra, mikor minden elhervad, s ez így van rendjén, s megint a másikra, mikor letakar és betemet fehér lepleivel mindent a halál. Virágozz és pusztulj, mint a kert: mert minden benned van. Tudjad ezt: te vagy a kert és a kertész egyszerre.
Most megtelt a kert. Ez az ő pillanata, a nagy bemutató, a díszelőadás. Minden és mindenki a helyén. A páfrányok izgatott ünnepélyességgel állanak sorfalat a tündéri rózsának, a lámpalázas szegfűnek, az izgalomtól halott sápadt liliomnak. Megtelt a kert az egyetlen tartalommal és értelemmel, amely létének oly titkos és oly köznapi értelme. Megtelt a kert valamivel, amelyen egyszerre dolgozott a kertész és a fátyolkabogár, a szél és az eső, Isten és a méhek. Titokzatos munka volt. Éjjel és nappal szőttek és illesztgettek, kreáltak és idomítottak a kertben, hónapokon át. Most itt van, teljes érettséggel, s nincs semmi célja. Nem akar hasznos lenni. Csak lenni akar – nagy tanítás ez! Érted?
