Lázár Ervin: Az asszony

Lázár Ervin (1936-2006) az egyik legismertebb meseírónk. Meséinek közös jellemzője, hogy komoly mondanivalójuk van és nem kizárólag a gyerekeknek szólnak. Az 1996-ban megjelent Csillagmajor című elbeszéléskötete felnőtteknek szóló novellákat tartamaz. Ebből hoztam egyet, Lázár Ervin: Az asszony című novelláját.

Lázár Ervin: Az asszony

Azon a télen nem akart megjönni a hó, néhány héttel karácsony előtt még feketében, fagyott
göröngyöket didergetett a táj. Ebből a sötétségből jött elő az asszony, csecsemő fiát a
melléhez szorította. Nem tudni, merről jött, azt sem, mennyi ideje állhatott kinn az ajtó előtt,
mert nem kopogott.

– Az istenért, jöjjön be, hiszen megfagy – mondta neki anyám.
Az asszony nem mozdult, szemét szüleimre emelte, és csendesen így szólt:

– Engem üldöznek.

– Egy nőt? Csecsemővel? Miért? – kérdezte apám.
Anyám szelíden megfogta a karját.

– Jöjjön már be.

– Nem követtem el semmi rosszat – mondta az asszony, de még mindig nem indult befelé. –
Azt mondták, aki segít rajtam, azt is nagyon megbüntetik.

– Jöjjön csak be.
Nagyon szép asszony volt. Levetette furcsa aranyszegélyű, világos köpenyét, kibontotta a
pólyából kisfiát, tisztába tette, megszoptatta. A kisgyerek ránk nevetett, fogatlan, bölcs
nevetéssel.

– Csak karácsonyig. Karácsonykor már lesz hova mennünk – mondta az asszony.
Anyám ránk nézett.

– Gyerekek, senkinek se mondjátok meg, hogy a néni nálunk van! Megértettétek?

– Nem azért, mintha bárkitől tartani kellene – mondta apám -, itt Rácpácegresen nincs senki,
aki elárulna bennünket. De biztos, ami biztos.

Tudom, akkor mindannyian Bederik Durira gondoltunk. Aki ugyan nem lakott Rácpácegresen,
de itt ólálkodott mindig a környéken. Valami csősz, mezőőr vagy erdőkerülőféle volt.
Lelövöldözte a határba tévedt kutyáinkat, megríkatta a gyerekeket, ijesztgette az ebédvivő
asszonyokat.
Igen, őtőle félni kellett.
Pedig mióta az asszony a gyerekkel megérkezett, egyre gyakrabban keringélt körülöttünk, s
azután, hogy a hirdetményt felolvasták, egészen elszemtelenedett.

A katonák terepszínű dzsippel érkeztek, addig nyomták a dudát, amíg mindenki előszállingózott a házakból. Egy katona fölállt, ordítva olvasott. Egy nőt keresnek, csecsemővel. Bárki
látja, köteles jelenteni. A parancs megszegőjét a helyszínen agyonlövik, házát porig rombolják.
Fagyott szívvel álltunk, kutatnak-e? De nem, odébbálltak. Csak Bederik Duri nem állt odébb,
sőt megindult a házunk felé.

– Ha akarja, most rögtön elmegyek – mondta az asszony apámnak. – A kerten át, nem veszi
észre senki.

– Nem megy sehova! Öt nap múlva karácsony, addig ki kell bírnunk. Bújjanak el!

Bederik Duri estig ott ült. Fülelt, gyereksírásra lesett.
Azt aztán leshette! Mert alighogy kényelmesen elterpeszkedett a konyhában, odakint, a
gazdasági épületek takarásában megjelent Jósvai Jancsi. Addig integetett anyámnak, amíg
észre nem vette.

– Mit akar, János?

– Az asszony meg a gyerek miatt…

– Milyen asszony? – rebbent meg anyám.

– Ne tessék félni, tud róla az egész puszta… Amíg ez itt ül, jobb helyük lenne nálunk. A kerten
át észrevétlenül átjöhetnek.

Így került az asszony a gyermekkel Jósvaiékhoz, majd amikor Bederik Duri körülöttük kezdett
szaglászni, átmentették őket az alsó ház családjaihoz, aztán a fölső házba került, majd vissza a
középsőbe, nem volt Rácpácegresen egyetlen család sem, amely nem bújtatta volna, ha csak
fél órára is.

Eljött a karácsony, a lányok ezüstpapírral borított diót, cérnára fűzött pattogatott kukoricát
aggattak a fenyőágakra. Az asszony a kicsivel akkor már újra nálunk volt.

Sötétedés után a pálfai Öreghegy alatt várnak rám.
Apám befogta a lovakat, és a biztonság kedvéért nagy kerülővel, a Sió fölötti erdők között
vitte az asszonyt meg a fiát a megbeszélt helyre. Még kicsit mosolygott is magán, túlzás ez az
óvatosság, ki kóricálna szenteste ezen az elhagyott vidéken. De bizony kóricált. Előlépett a
fák közül Bederik Duri.

– Állj! Kit visz maga?

Apám nem válaszolt, a lovak közé csapott, meglódult a kocsi, de ahhoz nem elég gyorsan,
hogy Bederik Duri ne tudja elkapni az asszony aranyszegélyű köpenyét. A kezében maradt,
diadalmasan lobogtatta.

Vágtázva értek az Öreghegy alá, valóban, egy kocsi várt ott. Az asszony sebtében búcsúzott,
átszállt, a könnyű parasztszekér elzörgött vele a sűrű éjszakába.

Apám megfordította a lovakat, hazaindult. Most az országúton, egyenesen. Amikor a Paphegy
tövébe ért, az út menti bokrok mögül ijesztő nevetés harsant. Apám tudta, hogy ki az, és
szívszorongva nézte, ahogy a fagyos sötétségben ballangkórókat hömbölget a szél.

Másnap hajnalban fölbolydult Rácpácegres. Jönnek. Ki hozta a hírt, nem tudom, de már az is
elterjedt, hogy egy lánctalpas monstrum is közeleg, azzal rombolják le a házakat. Bederik
Duri nem sokat késlekedett. Ő vezeti őket, a tank előtt jön, kezében a bűnjel, az aranyszegélyű, kék köpeny.

Egy darabig hihettük, hogy csak ijesztés, de ahogy a hajnal kibontotta a tájat a homályból,
kibontotta a lőrinci úton vonuló sereget is, igen, jönnek, fegyverrel, lánctalpas monstrummal,
végünk van, véged van, Rácpácegres. Menekültünk volna, az asszonyok batyukat kötöttek, de
akkor már valaki jött vissza a magtár felől, nincs kiút, igen, akinek jó szeme volt, láthatta:
mint a szögesdrót tüskéi az őrszemek szuronyai, körös-körül, a ráadási úttól a Paphegyen át a
Vitéz-tanyáig mindenütt katonák, körülzártak bennünket.

Ki lehet ez az asszony meg ez a gyerek, hogy ilyen ádázul gyűlölik?

A batyuk a lábak mellé estek, hátráltunk, összetorlódtunk, mint egy delelő nyáj, szorongtunk a
Nagyszederfa alatt. A monstrum már a Kissarok felé dübörgött, hallottuk a kérlelhetetlen
hangot, már idevillant Bederik Duri kezéből a kék, amikor Keserű Pisti felkiáltott:

– Oda nézz!

A házak körvonalai megbomlottak, mintha köd ereszkedett volna rájuk, de nem lehetett köd,
hiszen minden mást élesen lehetett látni, idelátszott az Erzsébet-domb fenyőfája, a lőrinci
torony. A házak mégis elmosódtak, tűnékenyen lebegtek, mint forró nyarakon az utak fölött a
délibáb, újabb kiáltás, a kezem, a kezem, idenézz, a kezem.

Tényleg, mintha elpárállana a testünk, áttetsző lesz a kezünk, megfakul a ruhánk, egy pillanatra látom a mellettem levők testén át a dombokat, aztán már csak a dombok, a fák. A házak és az emberek, mint a pára, nincsenek, üres pusztaság Rácpácegres helye… de mégis itt vagyunk, hiszen érzem, hogy
fogom anyám kezét, a hátam mögött szuszog a húgom.

A had hökkenten áll az üresség közepén, Bederik Duri eszelősen kapkodja a fejét, itt volt, itt
van, itt kell neki lennie, a páncélosról leszáll egy tisztféle, Bederik Duri kapkodva mutogat,
lobog a kezében az aranyszegélyű, kék köpeny. A tiszt botot emel, Bederik Duri vállára sújt
vele, aztán az arcába. Itt meg, miköztünk, valaki hangosan fölnevet, csönd, sziszegi apám, de
nem lehet visszatartani a kárörvendő hangokat, sziszeg, fortyog, sistereg, úgy kell neked, áruló
gazember. Most már a többiek is ütik, Bederik Duri szűkölve rohangál a körben, szinte
sajnálja már az ember.

A katonák sorokba rendeződnek, a páncélos megfordul, mennek dolguk végezetlen, Bederik
Duri, mint egy rongycsomó, a földön. Amikor a katonák már látótávolon túl vannak, föláll, az
arcán gyűlölet, rázza az öklét az égre, a katonákra, ránk, belőlünk meg, láthatatlanokból,
föltör, fölszárnyal a felszabadult nevetés, Bederik Duri rémülten rohan át a földeken, egyre
messzebb, egyre távolabb, olyan lesz, mint egy szélűzte ballangkóró.

Halvány vibrálás, helyükre sűrűsödnek a házak, fölködlik a kezünk, az arcunk, juhé, itt
vagyunk, világítanak a boldog emberek. S mintha csak erre várt volna, nagy pelyhekben, mint a kegyelem, hullani kezd a hó.