Fekete István: A szél és az erdő

Fekete István: A szél és az erdő című elbeszélése igazán aktuális napjainkban. „… Az emberek számolni kezdtek. Egy év, két év … igaz, azóta van a sok baj, mióta nincs erdő, s most már nem mondták, hogy okos dolog volt az erdőt kivágni; …”. Tanuljunk belőle és ne hagyjuk veszni az erdőket!

Fekete István: A szél és az erdő

A völgyben patak futott, a hegyoldalon titokzatosan suttogott az erdő, és a csúcsokon fenyves zsongott, akár fújt a Szél, akár nem.

A patakvizében apró halak villogtak, tavasszal békák hangversenyeztek a partján, és tükrében ott tükröződtek nappal a felhők, éjjel a csillagok.

Ahol a völgy kitárult, kis falu lapult a hegyoldalhoz: fehér házai szinte nevettek nyáron, és kéményei békésen pipáltak, ha eljött a tél, és a hó alatt a nyárról álmodtak a füvek, fák és a virágok.

De nyáron és télen, ősszel és tavasszal nyugalom vonult a tájon, ahol a fák alatt akkora gombák nőttek, mint a kofák esernyője, s a virágok illata úgy áradt a falu felé, mint a pásztortüzek füstje alkonyattal.

Jöttek az évek, mentek az évek: nőttek a fák, virágzott a rét, zsongott az Erdő, mókusok játszottak fenyőtobozokkal, és a fülemüle úgy énekelt a nyári éjszakában, hogy a róka elfelejtett vadászni, és szégyenszemre éhesen kullogott haza…Jöttek az évek, mentek az évek.

A felhőkből eső lett, az esőből patak, s a patakok újra felhőkké váltak, mert a patak tisztelte a napot, és párával áldozott neki.

És a felhők elindultak keletre, nyugatra, északra, délre. Gomolyogtak, torlódtak, belsejükben villámok dörögtek, és siettek oda, ahol kiszáradt a föld, és lekonyult fejjel esőért imádkoztak a virágok, és esőért sírt a rét.

Ilyenkor zúgott a Szél, és hosszú ostorával úgy verte a felhőket, mint a részeg kocsis a lovakat.

• Előre! Előre! – sziszegte. – Otromba népség! Hej, milyen buta népség! Ne egymás hegyén-hátán mozogjon az eleje, hej, lusta csürhe…ne állj az útba, te Erdő.

Az Erdő halkan nevetett.

• Ne siessetek. Miért bántod a felhőket, te Szél, hiszen úgyis mennek szegények…

A felhők, mintha csak arra vártak volna, hogy valaki sajnálja őket, azonnal elsírták magukat.

• Ne sírjatok, ne sírjatok, a teremtésit ennek a vénasszony bandának – üvöltött a Szél -, ne itt sírjatok, máshol potyogtassátok könnyeiteket! Itt nincs rá szükség.
• Ott sírnak, ahol akarnak – zúgott az Erdő -, ott sírnak, ahol akarnak, szegény, árva felhőcskék…

A felhők erre már zokogni kezdtek és záporozva hullatták könnyeiket az Erdőre. A sírástól aztán megkönnyebbültek, felemelkedtek, szétoszoltak, és a Szél szinte őrjöngött az Erdő felett.

• Ezt megkeserülöd, Erdő! Fellázítottad őket, és most üres kézzel mehetne oda, ahol szükség lett volna rájuk. Ahol kiég minden, szomjas a föld, üres a patak, és az Aszály jár tüzes kaszájával…Vigyázz magadra, Erdő!
• Majd vigyázunk – mondták a komor tölgyek -, és most már eredj a dolgodra!

A Szél azonban nem ment. Tépni, szaggatni kezdte az Erdőt. Ágakat tört le, felkavarta az avart, fészkeket sodort a földre, és tébolyult haraggal kavargott a fák között.

Az öreg tölgyek csak mosolyogtak, de mosolygott a fenyves is, a bükkös is, sőt még a gyertyánok is mosolyogtak.

• Ne erőlködj, Szelecske! vagy hozz segítséget…
• Hát majd hozok – lihegett a Szél -, majd hozok, de azt megsiratjátok! – És eltávozott a falu felé.

Ekkor már esteledett. A házakból kivillant a vacsoratüzek meleg ragyogása, a kertekben álmosan sóhajtottak a fák, a kasokban régi meséket zsongtak a méhek, s az emberek szemére úgy szállt az álom, mint fészkére a fáradt madár.

De nem sokáig tudtak aludni, mert megzörrent az ablak, megpattant az ajtó, és odakint különös, mély hangon beszélni kezdett a Szél.

• Mennyi fa, mennyi fa, mennyi pénz…Az Erdő csak van, de semmi haszna. Ott a Tölgy, ott a Bükk, ott a Fenyő. Csak le kell vágni. Mennyi pénz…

Az emberek megfordultak az ágyban, aludni akartak.

A Szél azonban lágyan dorombolt tovább, hízelkedve, mint a macska.

• Az asszonyoknak selyemkendő, a gyermeknek meleg csizma. Lovacskáknak új szerszám, házacskának új tető…szép, cserepes, új tető… – Az emberek most már nem akartak aludni.

„Bizony jó lenne – gondolták -, hiszen itt az Erdő, csak ki kell vágni. Nem az egészet, persze, csak itt egy keveset, ott is egy keveset” – és a fejszére gondoltak.

Ezen az éjszakán alig aludt a falu. Az emberek felültek az ágyban, és számoltak. Aztán kimentek a pajtába, és élesíteni kezdték a fejszéket, az asszonyok pedig tüzet raktak, hogy kora hajnalban már készen legyen a reggeli.

Szikrázott a köszörűkő a pajtában, sziszegve élesedett a fejsze, és pattogott a tűz a konyhában. A kémények füstölni kezdtek, s a lenge kék füst kiszállt az erdőre, mint a haldokló ágak utolsó üzenete.

A fák megborzongtak. Néma volt a füst, mégis mondott valamit, átlátszó volt, és mégis mintha valami rémséget rejtegetne. A földön kúszott először, és megölelte a csalitokat, aztán felszállt a vén tölgyek koronájába, s ott lengett sokáig, mint a gyászfátyol.

A fák némán álltak, és várták a reggelt. A madarak elhallgattak, a mókus elejtette a fenyőtobozt, a nyulak bambán bámultak maguk elé, hogy a róka megfoghatta volna őket, de a rókának esze ágában sem volt vadászni. Loholt a bagoly odújához, aki ilyenkor szokott nyugovóra térni, egyébként az erdei népek doktora volt.

• Tanár úr, kérem – lengette meg bozontos farkát a róka -, valami nagy baj van a levegőben! Mi lesz?
• Halál! – huhogott a bagoly. – Halál! – és befordult az odú száján, otthagyva a tanácstalan rókát, aki vakaródzott egy darabig, aztán fülelni kezdett, mert a völgy felől zűrzavaros lárma kúszott az Erdő felé.
• Mi van, Róka bácsi? – szólt le az ágról a mókus. – Mi baj van?
• A bagoly azt mondta, hogy halál, én azt mondom, hogy Ember, ami egyre megy. Én mindenesetre elköltözöm.

A kis mókus hosszan nézett fényes cipőgomb szemével a róka után, de aztán lelapult, mert közeledett a lárma. A levegőben riadt madarak kerengtek, fa alatt őzek és szarvasok rohantak el, a gombák nagy kalapjuk alá húzódtak, és a hosszú szárú harangvirágok lehajtott fejjel nézték a földet, mint az emberek a temetésen.

Ekkor kelt fel a nap, és első sugarai ijedten csillantak meg a fejszéken.

• Eljött ez a reggel is – susogtak a tölgyek – , búcsúzzunk.
• Búcsúzzunk – fuvolázta sírva a sárgarigó, énekelt a csíz, búgott a galamb, vijjogott az ölyv, kurrogott a gerle, károgott a varjú -, búcsúzzunk.

És a napban fürdő Erdőn még egyszer végigszállt a dal: megsimogatta a fákat, megáldotta a fészkeket, és síeva zengett végig a tájon, mint a temetési ének.

Aztán elhallgatott hirtelen, mert lecsapott az első fejsze, és mint maga a romboló, ostoba parancs, azt kiáltotta:

• Csend!

Csend lett.

A madarak elszálltak, a gombák elfonnyadtak, a virágok elhervadtak, csak a fejsze beszélt buta kegyetlenséggel, és a fák szakadtak el a földtől, nagyot kiáltva utolsó fájdalmukban.

Fogyott az Erdő, egyre fogyott, de a faluban csillogott a sok selyemkendő, nyikorogtak az új csizmák, nevettek az új cseréptetők, és az emberek azt mondták: ez okos dolog volt.

Éjszakánként pedig sziszegve járt a Szél az összeroncsolt Erdő felett.

• Azt mondtad, Erdő, hogy hozzak segítséget, hát hoztam…Nem válaszolsz? Nincs hangod, Erdő?
• Neked se lesz nemsokára – sóhajtott egy vén tölgy, melyet csak azért hagytak meg az emberek, mert nehéz lett volna kivágni -, néma leszel, mint az átok, de legyél is!

A Szél gonoszul sziszegett, de zúgni nem tudott már, suhogni nem tudott már, és orgonáló, szép hangját mintha elvesztette volna. De ezzel most nem törődött. Dagadt mellében a bosszú édessége omlott szét, és másra nem gondolt. Leszállt a völgybe, hogy eldicsekedjék a pataknak, de a patak helyén csak egy kis ér folydogált, és pityeregve verte magát a kövek között:

• Hová lettél, drága Erdőm, hová lettél, édes Erdőm?
• Mit nyavalyogsz itt? – akart kiáltani a Szél, de csak rekedt suhogás lett belőle. – A forrás ugyan kiapad, de hozok neked esőt, amennyit akarsz.
• Ó, ostoba Szél, gonosz Szél, ó, gyalázatos Szél, buta Szél, mit csináltál? A halacskák elpusztultak, a békák elvándoroltak, a vízililiom elhervadt. A pásztor nem tud belőlem itatni, a vándor nem tud felfrissülni, a füzek elszáradnak, és meghalok én magam is.
• Holnap tele leszel! – ígérte suttogva a Szél, de már alig volt hangja. Eddig az Erdő zúgott helyette, és a vén tölgyek ordították el haragját, de nem volt már Erdő, nem volt semmi, ami kiáltott volna helyette.

Másnapra a Szél mégis meghozta a felhőket. Nehéz, haragos fekete felhők voltak. Dörgő égi hullámok, melyeket nehezen hajtott a Szél.

• Megálljatok! – parancsolta, amikor a patak fölé értek -, megálljatok!
• Minek? – ágaskodott fel egy fekete szörny -, minek? Nincs itt Erdő, kopár ez a hegyoldal, nem érdemes.
• Parancsolom! – akarta ordítani a Szél, de nem volt már hangja, és a felhők elgomolyodtak más vidékre.

Így aztán a patak kiszáradt, a völgy selymes rétje nem termett, csak sást, és az emberek kútból öntözték kis kertjüket, hogy legalább ott teremjen valami.

De a kutakból is kiapadt a víz: asszonyok fején megfakult a selyemkendő, és a kis csizmák már nem kopogtak olyan hetykén, mint azelőtt. A piros hátú zsindelytetőket belepte a moha, a jószág éhesen bőgött az istállóban, és az emberek szomorúan azt mondták: mi lesz velünk? A felhők magasan szálltak: a kopár hegyoldal melege szinte ellökte őket, és némán, erőtlenül, szomorúan ballagott utánuk a Szél.

• Hol a hangod, Szél? – intett feléje a megmaradt néhány vén fa -, hol az erőd, Szél?

De a Szél nem válaszolt, mert nem volt hangja. És akkor éjjel – nem látta senki, csak a csillagok – visszalopózott a Szél, és halkan megzendült az öreg fák koronájában.

– Béküljünk ki – suttogta –, béküljünk ki, erdő!

– Nem vagyunk már erdő – zsongtak a fák –, csak emlék vagyunk.

– Jóváteszek mindent – suttogta a szél.

– Tedd jóvá!

– Akkor a régi lesz minden?

– Akkor a régi lesz minden.

Elsuhant a szél, és a vén fák nyújtózkodva kitárták karjukat. – Talán lesz valami – suttogták.

A szél pedig megkopogtatta az ablakokat, és megpattantotta az ajtókat.

– Nincs erdő – búgott a kéményben –, nincs eső…

Az emberek felébredtek, aztán megfordultak, tovább akartak aludni.

– Nincs patak, nincs virágos rét, nincs selyemkendő és nincs pénz se.

Erre már az emberek újra kinyitották a szemüket. – Bizony nincs – gondolták. – De miért nincs? A szél jajgatva dúdolt a kéményben:

– Nincs legelő, nincs tej, és nincsenek kis csizmák: mert nincs erdő, mert nincs erdő.

Az emberek számolni kezdtek. Egy év, két év … igaz, azóta van a sok baj, mióta nincs erdő, s most már nem mondták, hogy okos dolog volt az erdőt kivágni; csak néztek a sötétségbe, és hallgatták, mond-e még valamit a szél, de a szél már nem mondott semmit. Kilendült a kopár domboldalakra, és megült a vén hagyásfák koronájában.

– Én már elhintettem a magot, hintsétek ti is…

És amikor a nap felkelt, csillogó kapákon csúsztak el első sugarai, egy locsogó szarka csicseregve vitte meg a hírt az erdei népnek.

– Cserr! – kiáltotta. – Halljátok? Ültetik az erdőt.

A bagoly álmosan hunyorgott az idegen erdő odvában.

– Beszélj értelmesen! Ki ülteti és hol?

– Az ember, az ember; amit kivágott.

– Majd megnézem magam is, te összevissza cserregsz minden ostobaságot.

Amikor leszállt az est, a bagoly elimbolyodott a vén tölgyhöz.

– Igaz?

– Igaz. Most várom a szelet, hogy mirólunk is lerázza a makkot. Nem tudom, hol csavarog.

– Itt vagyok, itt vagyok – zendült meg a szél, – Nem akartam üres kézzel jönni. A régi barátságot meg kell ünnepelni… ma, felhőcskék… – szólt bátran – csak szép lassan…

A régi avar halkan kopogni kezdett, mert eleredt az eső; a szél megrázta a fákat, hullott a makk, suhogtak a megmaradt fák, itta a hegyoldal a vizet, életre ébredtek a csírák, és a völgyben csattogva énekelt a patak…….

Csak a bagoly ült mogorván az öreg tölgy hóna alatt.

• Elázom, elázom, és megint náthás leszek.
• Vén bagoly, vén bagoly – suttogott a Tölgy -, hát elfelejtetted már a régi odvad?

A bagoly szégyenkezve bújt régi kuckójába.

• Öreg vagyok már, de most már minden jó lesz…

Nem mozdult semmi, csak az Idő ballagott időtlen útján a végtelenségnek, maga mögött hagyva a perceket, napokat, éveket. Újra nőttek a fák, virágzott a rét, zsongott az Erdő. Visszajött a sárgarigó aranyfuvolájával, visszajött a pinty ezüstciterájával, nevetett a falu száz csillogó ablakszeme, nevettek az emberek a téli estéken, mikor mindent betakart a hó, és békésen pipáltak a kémények, mert az Erdő úgyis adott, amit adhatott.

Jöttek az évek, mentek az évek.

A patakban halak villogtak, tavasszal békák hangversenyeztek, és nyáron álmodozva bólogatott partján a sárga vízililiom.

Ha kellett a Szél meghozta az esőt – amit megtartott az Erdő -, és ha kellett, megszárította a madarak tollát, őzek hátát, rókák szőrét.

A mókusok újra fenyőtobozokkal játszottak, s ha a vén róka arra vadászott, az orrára ejtették.

Az öreg anyaróka éppen a bagolyhoz indult tanácsért, amikor orrára esett a fenyőtoboz. Nagy hasát már a földön húzta, és bánatosan nézett fel a fára.

• Nem szégyenlitek magatokat? Tekintettel lehetnétek az állapotomra – és fejcsóválva tovább ballagott. Fiaira gondolt, akik lesznek, és talán nem is hallotta, hogy körülötte ezer hangon felnevet az Erdő.

Az Élet és a Szépség, az Erő és a Jóság nevetett körülötte: szállt a dal, orgonált a megbékélt Szél, a harangvirágok megkondultak, mintha az egész világot hívták volna az erdei Csend és Béke Ünnepére.