Henrich Heine idézetek
Christian Johann Heinrich Heine (eredeti nevén Harry Heine, Düsseldorf, 1797. december 13. – Párizs, 1856. február 17.) zsidó származású német romantikus költő, író, újságíró. Egyszerre mondják a romantika utolsó költőjének és a romantikát meghaladó realista és modern költőnek. Műveiben a német köznyelv irodalmivá vált. Fogadd szeretettel a Henrich Heine idézetek sorát.
Henrich Heine idézetek
Ahol könyveket égetnek, ott végül embereket is fognak.
Leheverünk a gyepre, hol pálmák árnya ring, s álmodjuk mindörökre szerelmes álmaink.
Ó, csal az ember élete! ki tudja, mi nem ér? Ruhád is lesz még fekete, hajad is lesz fehér…
A sötét középkorban az embereknek érdemes volt a vallásra támaszkodniuk, miként egy koromfekete éjszaka is egy vak a legjobb vezető – ő jobban ismeri az utakat, mint az, aki átmenetileg…
Mi nagy, mi jó s szép, annak mindég rossz a vége.
Ha azt kérdezné most tőlem valaki Mondjam meg, mit jelentesz nekem?! Egy pillanatra zavarba jönnék, S nem tudnék szólni hirtelen!
Mi is a zene? Ez a kérdés órákon át foglalkoztatott, mielőtt múlt éjjel nyugovóra tértem volna. Maga a zene létezése is csodálatos dolog, mondhatni maga a csoda.
Sosem lehet tudni egy nőnél, hol végződik az angyal, és hol kezdődik az ördög.
Dehogyis nincs a nőnek karaktere, sőt mindennap más van.
Én nem hiszem az égről,
mit prédikál a pap,
tebenned hiszek én csak,
bűvös szem, földi nap!
Kezem fejedre téve
Kérem jó Istenem:
Tartson meg mindig ilyen
Szép tisztán, kedvesen.
Amikor az ember a halálos ágyán fekszik, nagyon érzékennyé válik, meglágyul, szeretne Istennel és a világgal megbékélni.
Senki sem annyira őrült, hogy ne találna egy még őrültebbet, aki megérti őt.
