Várnai Zseni: Öreg nő sóhajt
Fogadd szeretettel Várnai Zseni: Öreg nő sóhajt című versét.
Várnai Zseni: Öreg nő sóhajt
Csak addig fájt, amíg harcoltam érte,
amíg a lelkem égőn rátapadt,
s egy reggelen rájöttem, hogy hiába:
az ifjúság már tőlem elszaladt.
Lemostam minden kendőzést magamról,
hajamat sem festettem újra már,
mint vert vezér, a fegyverem leraktam,
s olyan vagyok most, mint egy téli táj.
Mint a felhőkbe nyúló hegytetõkön,
fejemen, ím, örökös hó ragyog,
így hordozom ezüstös koronámat,
és hófehéren újra szép vagyok.
E szépség más, mint volt az ifjúságé,
nincs benne tűz, és nincsen küzdelem,
magas hegycsúcsra nem csap lenti lárma,
és ez a szépség nem lesz hűtelen.
Olvasgatok, sétálok, eltűnődöm
az életen, mely szép és változó,
hullámok jönnek, mennek, elsimulnak,
így hömpölyög a nagy és mély folyó.
Lassúdan járok, fűszálat se sértsek,
mert minden élet mérhetetlen kincs,
napnyugtát, holdat, csillagokat nézek,
ó, mennyi nagyság, s vége soha sincs!
További Várnai Zseni versek
Várnai Zseni: Csodák csodája című verse a tavasz szépségét tárja elénk a tőle megszokott kedvességgel, bájjal. A verset olvasva rögtön elfeledünk minden bút, bánatot és színesebben, derűsebben látjuk a világot.
A Szegény anyókák című vers szintén az idős korról szól.
Várnai Zseni: Csodálatos versére csak egy szót lehet mondani: csodálatos.
