Wass Albert: Tavaszi séta

Wass Albert: Tavaszi séta című versét ajánlom szeretettel.

Wass Albert: Tavaszi séta

Meghódolok egy délutánra ma,
Szabadba vágyó nyughatatlan lélek.
Kedvedért egy röpke pillanatra,
A régi erdők bájkörébe lépek.

Elvetem ma ezt a szürke páncélt:
Közömböst, melyet bánatom rakott,
Ma lenge-leplű szellemöltözetben
Megyek dalolni régi csillagot.

Nézd, ott fent már bársony-zöld a rét,
Ezüstös csermely boldogan nevet,
A nap tüzes sugárral hinti be,
A bárányfelhős, türkizkék eget.

Fuvallat támad, langyos, kellemes,
A barka-por arany felhőt havaz,
Tölgy-templomok orgonája zeng:
Ott áldozatra lobbant a tavasz.

Hívogat már a néma bükkfa-bolt
A mohos fákra, hogy leszállt a csend …
Tavasz-ünnepre gyúló rengetegben
Egy fáradt lélek végre megpihent.

Wass Albert: Csillagvirágok

Mikor a tavasz osztja csókjait,
S a zöld erdőkön napsugár ragyog,

Felébrednek a nedves pázsiton
Piciny, fehér kis földi csillagok…
A harmatcseppes rétek bársonyára
Fehéren hull ezer csillagvirág,
Felette lágyan elsusog a szellő,
S az erdő szélén integetnek a fák…
Volt egyszer egy csillag… fényes… ragyogó…
Ezüst sugártól tündökölt az ég,
Reggel is sokáig oltogatta
Erős fényét a kékes messzeség…
Egyszer meglátott messze valahol
Egy sápadt fényű testvér csillagot…
De elvesztette… s keserves bánatában
A horizonton végig vágtatott…
Aztán széthullott… ezer kis vad virágra,
S a földre hullva többé nem ragyog…
A tölgyfa erdők pázsit szőnyegén
Keresik azt a sápadt csillagot…
Verseim piciny csillagvirágok,
S én egy hulló csillag vagyok,
Ezer darabra tépve lelkemet
Keresem azt a testvér csillagot…