Szabó Lőrinc: Madarak

A Madarak és fák napja május 10-i ünneplése már 115 éves. 1902-ben Párizsban az európai országok képviselői még csak a hasznos szárnyasok védelmének érdekében emelték fel szavukat. 1906 óta azonban az ünnep nem csak a madarak védelmére terjed ki, hanem a természet ünnepévé vált. Tegnap a fákról hoztam verset, Szabó Lőrinc: Madarak című verse pedig a kis szárnyasok szeretetéről szól.

Szabó Lőrinc: Madarak

Hogy lármáznak! milyen szemtelenek!
Tetszenek és megszégyenítenek
s úgy magyarázzák az igazukat,
hogy meg kell értenem a szavukat,
madár szavukat, hogy ez nem elég
és adjak, még, és még, és újra még.

Mit tehetek? Nevetek és adok,
szalonnabőrt, kölest és tökmagot,
ami akad… Míg kint teszek-veszek,
messziről lesik az erkélyemet,
s alig jövök be, tollas seregük
rögtön itt van, itt röpdös mindenütt.

Én meg elnézem az üvegen át
a szárnyas éhség fázó csapatát,
a nyüzsgő hadat, a verebekét,
s a gyáva rigót, ijedt cinegét,
nézem őket s szégyellem magamat:
könnyű szeretni a madarakat!

Könnyű bizony… És elgondolkozom
ellenségeken és barátokon,
eszembe jut ez meg az, ami jót
emberrel tettem: almát és diót
dugtam itt-ott, tanítást, könyvet és
orvosságot, néha valami pénzt,

rossz ruhát, szép szót… s hogy a hátamon
vittem fel egyszer a hegyoldalon
egy beteget… És hogy… Összeadok
sok kis emléket… és elborzadok:
nekem sok volt, másnak mégis mit ért?
Mit tehet az ember az emberért?

Mit tehettem?!… Szégyellem magamat…
Madarak verik az ablakomat.
Éheznek, fáznak. Mint az emberek.
ne tegyem azt se, amit tehetek?
Madarak… No még egy marék magot!
…És elfüggönyözöm az ablakot.