Madarak és fák napja – május 10

Több mint 100 éve május 10-én a Madarak és fák napját ünnepeljük. A főleg iskolások körében megtartott rendezvények a természetszeretet, a természetvédelem iránti elkötelezettség jegyében telnek.

Madarak és fák napja története

Az emberek már ősidők óta különös vonzalmat éreznek a madarak és fák iránt. A természeti népeknél a virág, fa, madár szimbólumok természetesen adták magukat.

A madarakat elsősorban az éghez, az isteni szférához tartozónak tartják, az égi lélek szimbólumai. A magyar mondakörben a kereszténység előtti időkben a táltosok, sámánok lelke is madár képében szállt a túlvilágra, hogy megjövendölje a sorsot, megküzdjön a rosszindulatú szellemekkel. A honfoglaló magyarok totemállata is egy madár volt, a turulmadár. A ma már ismeretlen Árpád-kori turul nagy valószínűség szerint egy sólyomfaj volt. A monda szerint a nemzetség ősanyját, Emesét egy turul termékenyítette meg. A madárlélek szimbólum a kereszténységben is megtalálható. A Szentlélek gyakran galamb képében jelenik meg, például Jézus feje felett a megkeresztelésénél.

A fa a legősibb, az egész világon elterjedt, egyetemes növényszimbólum. A fa az örök fejlődést, a megújulást, a termékenységet szimbolizálja. A kiszáradt fa az elmúlás jelképe. A magyar népmesékben is kedvelt motívum a fa, elég csak az aranyalmafára vagy az égig érő fára gondolni. Egyházi ábrázolásokban gyakori az életfa, ami az emberi élet végét jelentő utat szimbolizálja. Ágai az égi világba vezetik a jókat, míg a az alvilágban nyúló gyökerei a mélybe jutattják a gonoszokat.

A Madarak és fák napja május 10-i ünneplése már több mint 100 éves. 1902-ben Párizsban az európai országok képviselői még csak a hasznos szárnyasok védelmének érdekében emelték fel szavukat. 1906 óta azonban az ünnep nem csak a madarak védelmére terjed ki, hanem a természet ünnepévé vált. Később a természetvédelmi törvénybe is bekerült.

Most egy szép verest is hoztam a madarakról.

Szabó Lőrinc: Madarak

Hogy lármáznak! milyen szemtelenek!
Tetszenek és megszégyenítenek
s úgy magyarázzák az igazukat,
hogy meg kell értenem a szavukat,
madár szavukat, hogy ez nem elég
és adjak, még, és még, és újra még.

Mit tehetek? Nevetek és adok,
szalonnabőrt, kölest és tökmagot,
ami akad… Míg kint teszek-veszek,
messziről lesik az erkélyemet,
s alig jövök be, tollas seregük
rögtön itt van, itt röpdös mindenütt.

Én meg elnézem az üvegen át
a szárnyas éhség fázó csapatát,
a nyüzsgő hadat, a verebekét,
s a gyáva rigót, ijedt cinegét,
nézem őket s szégyellem magamat:
könnyű szeretni a madarakat!

Könnyű bizony… És elgondolkozom
ellenségeken és barátokon,
eszembe jut ez meg az, ami jót
emberrel tettem: almát és diót
dugtam itt-ott, tanítást, könyvet és
orvosságot, néha valami pénzt,

rossz ruhát, szép szót… s hogy a hátamon
vittem fel egyszer a hegyoldalon
egy beteget… És hogy… Összeadok
sok kis emléket… és elborzadok:
nekem sok volt, másnak mégis mit ért?
Mit tehet az ember az emberért?

Mit tehettem?!… Szégyellem magamat…
Madarak verik az ablakomat.
Éheznek, fáznak. Mint az emberek.
ne tegyem azt se, amit tehetek?
Madarak… No még egy marék magot!
…És elfüggönyözöm az ablakot.