Palotás Petra: Akkor is?

Palotás Petra: Akkor is? című elbeszélése nagyon szívhez szóló és elgondolkodtató történet.

Palotás Petra: Akkor is?

Lackó már napok óta nem szívesen ment be az iskolába. Pedig egész nyáron arra várt, hogy telepakolhassa a nagyitól kapott iskolatáskát, és az első héten még a fél hétkor megcsörrenő vekker sem zavarta. Még kissé álmos volt ugyan, de hát ugye, ha valaki iskolás, annak kötelessége korán kelni, és nyolc óra előtt pár perccel kihegyezett ceruzával a padban várni az aznapra kirótt tudományt. Így aztán reggelente fürgén pattant ki az ágyból, épp hogy bekapott egy szelet kakaós kalácsot, már vette is a kabátját, Mamájának jelezve, bizony indulniuk kell.

Csak pár sarokra volt ugyan tőlük az ódon épület, de mivel a Mama ment utána dolgozni a városba, autóval jártak, amit Lackó felettébb élvezett. Élvezte a számára tetszetős, új, piros négykerekűt, élvezte, ahogy suhantak mellettük a házak, és élvezte, hogy kettesben vannak anyukájával. Az első héten még alig lehetett megfékezni a kíváncsi fiúcskát, mindent tudni akart, reggelente a pár perces úton ezernyi kérdéssel halmozta el a Mamát.

Odafele mindig ő kérdezett, hazafele pedig mindig ő mesélt. Pár napja azonban szótlan volt hátul a gyerekülés, senki nem kapálózott, senki nem csicsergett. A Mama először még nem tulajdonított különösebben nagy jelentőséget a dolognak, kicsit később is feküdtek le a szokásosnál, talán még álmos a kisfia, gondolta. Azonban amikor a második és harmadik napon sem szólalt meg Lackó, és a visszapillantó tükörben is egy gondterhelt gyermekarc nézett vissza rá, maga is aggódni kezdett. De Lackó csak nem akart előrukkolni vele, mi nyomja a lelkét.

– Lackóm, Csillagom, fáj valamid? – kezdte faggatni a Mama.
– Nem fáj semmi, Anyukám.
– Álmos vagy, túl korán ébredünk Édesem? – kérdezte tovább.
– Nem, nem – jött a csöndes, de határozott válasz.
A Mama nem akart túlságosan tolakodó lenni, úgy döntött vár még pár napot, hátha kisfia maga rukkol elő a bánatával. És a következő reggelen bizony így is történt.
​– Anyuci, te nagyon szeretsz engem? – jött az első kérdés.
– Mindennél jobban, hiszen tudod, Csillagom – jött a megnyugtató válasz.
– Akkor is, ha nem te vagy az igazi anyukám?

A Mama nyelt egy nagyot. Soha nem titkolták a kisfiuk előtt, hogy ő nem volt benne a Mama pocakjában. Már korán, három éves kora körül megpróbálták elmagyarázni neki, hogy akkor vették magukhoz, amikor még nagyon pici baba volt, saját gyermekükként szeretik, ha nem is vér szerinti gyermekük. Óvva a kis lelkét meséltek a másik mamáról is, aki bár biztosan szerette volna, de nem volt abban a helyzetben, hogy nyugodt otthont, szép életet biztosítson gyermekének.

Lackó nem nagyon értette a szívszorító történetet, neki a Mama volt a Mama, a Papa a Papa, amióta az eszét tudta. Neki a Mama mesélt este, a Papa vitte el focimeccsre, a Mama ölelte, ha elesett, a Papa intézte el az autót a Jézuskánál. Ez így volt természetes, senki nem merte vagy akarta megkérdőjelezni, hogy ők egy boldog, igazi család. Senki. Egészen az iskolaév második hetéig. Akkor ugyanis a gyerekek a bemelegítő foglalkozások után végre úgy igazán bemutatkoztak, és meséltek a családjukról.

Lackó, mivel számára mindig is ez volt a természetes, őszintén és magától értetődően közölte, ő örökbe fogadott gyerek, és ha minden jól megy, hamarosan vesznek a szülei még egy kistesvért. A tanító néni csak mosolygott a suta megfogalmazáson, de az osztálytársak azonnal susmogni kezdtek. Másnap reggel már bántó megjegyzésekkel fogadták, a 6 évesek olykor otthonról szított kíméletlenségével: ő bizony csak egy lelenc gyerek, és tulajdonképpen nagyon sajnálják, mert az ő Mamája nem igaz anyuka, és épp ezért biztosan nem is tudja őt olyan nagyon szeretni. Hát innen fújt a szél, innen jött a kicsi Lackó oly nagy bánata.

A Mama szíve összeszorult ugyan egy pillanatra, de rögtön meg is nyugodt, az ő erős kötelékük ékes bizonyítéka volt, hogy kisfia megosztotta vele a bánatát. Szándékosan lelassított, hogy pár perccel tovább tarthasson az út. Kedvesen, komolyan beszélt a kisfiához, és kérte, hogy amit most hall, egy életre vésse a kis agyába. Lackó figyelmesen itta anyja szavait. Amikor megálltak az iskola előtt, nagy puszit nyomott a Mama arcára, és magabiztos vidámsággal lépdelt az 1/B felé.A tanító nénin kívül már mindenki ott volt, és csakúgy, mint az elmúlt napokban most is gúnyos sutyorgással fogadták. Egy különösen otromba, a másodikból visszabukott nagydarab fiú az Árva fiút dúdolta fennhangon, egy vörös szemtelen kislány pedig sajnálkozva kérdezte, vajon veri-e a mostoha anyja.

– Én nem vagyok árva, és az anyukám sem mostoha! – kiáltott fel Lackó, megelégelve a szurkálódásokat. – Sőt, az én anyukám jobban szeret engem, mint a ti anyukátok benneteket. Tudjátok, miért?! – kérkedett. – Mert ti csak véletlen születtetek pont a szüleitekhez, de engem a szüleim sok-sok csecsemő közül választottak ki. Mert ők PONT ENGEM akartak!

Ebben a pillanatba lépett be Ica néni a terembe, hogy megkezdje az olvasásórát. Egy kicsit meglepődött, mert ezúttal nem zsivajra nyitott be, mind a 27 gyerek csendben volt. Az óra után ment újra minden a maga kerékvágásában tovább, a lányok visítoztak, a fiúk fociztak az udvaron. A matekórán elkezdtek a számokkal ismerkedni, a nagyszünetben csereberéltek az uzsonnával. Minden ugyanúgy történt, mint az elmúlt napokban.

Majdnem minden. Mert, ha valaki aznap este nagyon fülelt volna, talán meghallja, ahogy a város különböző pontjain huszonhat kisgyerek teszi fel elalvás előtt édesanyjának ugyanazt a kérdést:
​– Anya, ha lehetett volna választanod, akkor is én lennék a gyereked?