Móra Ferenc: A kis bicebóca
Móra Ferenc: A kis bicebóca című kedves és tanulságos történetetét ajánlom szeretettel.
Móra Ferenc: A kis bicebóca
Sohasem felejtem el, amikor Pálistók Peti, a kis bicebóca először kocogott be az iskolába. Lenhajú, búzavirágszemű, velem egyidős fiúcska lehetett. Mind a két hóna alatt mankó volt. Nem is annyira ment, inkább úgy ugrált a tanító úr elé, mint a veréb.
– Mit akarsz, fiacskám? – kérdezte tőle a tanító úr barátságosan.
– Iskolába szeretnék járni – mondta bátran.
– Kicsit megkéstél gyermekem.
– Most kerültem a városba. Itt vannak a bizonyítványaim.
A tanító úr nézte az írásokat, és megcirókálta a gyerek fejét.
– Hát az édesapád miért nem jött el veled?
– Nincsen nekem sem apám, sem anyám. Elhaltak. A nagyapám vett magához.
A tanító úr azt kérdezte a gyerektől, hát az ő neve micsoda.
– Pálistók Peti.
– Hol csinálok én neked helyet, mikor úgyis alig férünk? Tudod mit, fiam? – szánta meg a tanító úr. – Telepedj be a kuckóba! Úgyis ott van most a jó világ.
Nagy boglyakemencéje volt az iskolának. Az új diák odanézett és örült.
– Nagyon jó lesz – mosolyodott el Pálistók Peti, és elindult a helye felé nagy mankókopogással. Ott aztán meg se mukkant az óra végéig. Akkor odakopogott a tanító úr elé, és engedelmet kért tőle, hogy őneki ne kelljen hazamenni délben. Messzire laknak, túl a városon, oda-vissza meg se lehetne tenni az utat délutánig, még rendes lábú embernek sem.
– Én pedig csak olyan bicebóca vagyok – tette hozzá egy kicsit bánatosan.
– Maradni maradhatsz, fiam, de hát enned is kellene ám valamit.
– Van mit ennem – sietett a bicebóca a megnyugtatással. Belenyúlt a ruhája egyik feslésébe, és kimarkolt belőle néhány szem kökényt.
– Jó ez – mosolyodott el -, csak sok legyen belőle.
„No, én nem szeretnék kökényt ebédelni” – gondoltam magamban délben, mikor a levesbe merítettem a kanalamat. Kivetttem a tálból egy lekváros buktát és belecsúsztattam a zsebembe. Aztán azt mondtam: énnekem nagyon kell sietnem az iskolába. Siettem is, hogy el ne hűljön a bukta. Csöndesen nyitottam be az ajtót:
– Ezt neked hoztam. Bukta.
– Szeretem – mosolyodott el Pálistók Peti, és mindjárt bele is harapott.
Ezalatt Gyuszi is besompolygott az ajtón, és odaállt elébünk.
– Hoztam neked valamit. Dobostorta.
Egy másik fiú fügét hozott, a harmadik almát, a negyedik mákos kalácsot.
Csakhamar úgy be volt terítve az egész padka, akár egy cukrászbolt kirakata. A kis bicebóca pedig zavartan kapkodott hol az egyikhez, hol a másikhoz.
– Ez mind az enyém? Ez is? Mit csináljak én ezzel a sok mindenfélével?
Utolsónak a nagy Cintula érkezett meg, s mikor meglátta a kuckó körül a nagy sokadalmat, úgy füttyögött, mint nyári éjszaka a tehervonat.
– Baj, baj – állott közénk mentegetőzve – , de hát minálunk csak suhintott leves volt az ebéd, és nem hozhattam semmit. Hanem tudod mit, kis bice-bóca? Kar-tótágast állok a tiszteletedre!
Meg is próbálta, de úgy vágódott hanyatt, hogy csak úgy nyekkent. Persze annál nagyobb nevetés lett belőle. S én még arra is mernék fogadni a legszebb tollszáramra, hogy a nagy Cintula csak azért nem tudta megcsinálni a kar-tótágast, mert nem akarta. Valaki megsúgta neki, hogy a kis bice-bócának nem lehet nagyobb fájdalom a világon, mint ha valaki a nyomorékságát juttatja neki eszébe a maga nagy testi erejével.
Mire a tanító úr megérkezett, és a kuckó-diák élestárába ő is becsúsztatott egy csirkecombot, akkorra csöndesen ültünk a helyünkön, és buzgón dongottuk magunk elé a leckénket.(…)
Azt hiszem soha olyan jók nem voltunk az iskolában, mint azon a délutánon. Négy óra után egész falkában kísértük végig a kis bicebócát az ucákon.
