Csukás István: Óda egy bodzabokorhoz

Csukás István: Óda egy bodzabokorhoz

A visszahozhatatlan múlt lobog
mögöttem, árnyékom elém veti.
Mitől voltam boldog, boldogtalan,
nem mondhatja meg énnekem senki.

Medáliás bodzabokor hátrál
a fehérre meszelt vályogfalig;
talán ez volt, talán nem is ismer,
talán csak én vagyok idegen itt,

ahol születtem s a másik, az igazi
bodzabokor hűs sátorrá kinyílt
fölém, ha kértem, s forgatta a hold
fényében foszforeszkáló virágait.

Nem én vagyok idegen, ő hagyott el,
az elérhetetlenné ritkult gyerekkor!
Nem tudok sátrad alá bújni már
a régi kedvvel, vén bodzabokor.

Nem tudok hátrálni, csak magamig,
túlmagasra nőttem és hasztalan
mondanám neked, amit úgyis tudsz,
s jobban: ragaszkodj ahhoz, ami van.