Andersen: Dán Holger

Hans Christian Andersen: Dán Holger című írása Shakespeare Hamlet című drámájának színhelyeként ismert Kronborg várának dicső katonájáról szól. A legyőzhetetlen harcos honvágytól hajtva hazatért egy hadjáratról Dániába, és ott mély álomba zuhant. Ha azonban hazája halálos veszélybe kerül, felkel, és újra harcba megy.

Andersen: Dán Holger

Van Dániában egy öreg várkastély, Kronborg vára. Ott magaslik az Öresund partján, ahol
naponta százával vitorláznak el a nagy hajók – angol, orosz, porosz hajók -, és ágyúszóval
köszöntik az ódon várkastélyt:

– Bumm! – És Kronborg vára visszaköszön: – Bumm! –

Mert az ágyúk így mondanak adjonistent meg fogadjistent egymásnak. Télidőben nem jár hajó arra, mert jég borít mindent, föl egészen a svéd partokig, de a jég háta valóságos országúttá válik.

A határon dán meg svéd lobogókat lenget a szél, s a dánok meg a svédek átköszönnek egymásnak: – Adjon isten! – Fogadj isten! – Persze nem ágyúszóval köszönnek, hanem egymás tenyerébe csapnak; búzakenyérrel meg pereccel kínálkoznak, mert a más étele mindig jobban ízlik. A téli képben mégis Kronborg ősi vára a legszebb.

Mélységes mély, vaksötét pincéjében ott ül Holger, a dán; teremtett lélek be nem juthat hozzá. Ott ül talpig vasban-acélban, fejét erős karján nyugtatja, hosszú-hosszú szakálla keresztülfolyik a márványasztalon. Mélyen alszik, de álmában is tud és lát mindent, ami idefenn Dániában történik.

Karácsony estéjén minden esztendőben meglátogatja isten angyala, és megjelenti neki, hogy valóban úgy történt minden, ahogy álmodta, s nyugodtan aludhat tovább. Dánia még nincs igazán veszedelemben; ha baj fenyegeti, fölkél akkor az öreg Dán Holger, talpra ugrik, olyan iszonyú erővel, hogy kettéreped a márványasztal, amikor lerántja róla öles szakállát. Kilép akkor a mély pincéből, s úgy megsuhintja kardját, hogy beléremeg az egész világ.

Dán Holger történetét egy öreg nagyapó beszélte el egyszer kis unokájának, s a kisfiú tudta, hogy nagyapja minden szava való igaz. Nagyapó ült és mesélt, s közben buzgón faragta fába Dán Holger képét. Egy hajó orrát díszítik majd vele, mert nagyapó képfaragó, ő faragja azokat a figurákat, amelyekről a hajókat elnevezik. Most Dán Holger alakja kezdett a fából kidomborodni; büszkén és délcegen állt az öles szakállú vitéz, egyik kezében széles pallosát tartotta, másik kezével a dán címerre támaszkodott.

S nagyapó mesélt, mesélt jeles dán férfiakról, asszonyokról, s a kisfiú már-már azt hitte, ő is tud annyit mint Dán Holger, aki mindezt csak álmában látta. Mikor ágyba került, akkor is Dán Holger járt az eszében; az állát erősen odaszorította a paplanhoz, s úgy érezte, hosszú-hosszú szakálla nőtt. A nagyapja folytatta munkáját, az utolsó faragásokat végezte a dán címeren. El is készült vele hamarosan, aztán apróra megnézte művét, és eltűnődött mindazon, amit olvasott és hallott, s ma este unokájának is elbeszélt.

Elgondolkodón bólogatott, megtörölgette a szemüvegét, újra feltette, és azt mondta magában „Én már aligha érem meg, amikor Dán Holger feljön a napvilágra. Hanem a kis unokám még megláthatja, és ha úgy fordul, az ő erejére is szükség lehet.” Rábólintott, s tovább nézte a munkáját; minél hosszabban nézte a maga teremtette alakot, annál sikerültebbnek látta. Szeme előtt lassan megszínesedett Dán Holger arca, igazi vas meg acél fénye csillant meg a vértjén; egyre pirosabban izzott a kilenc szív a dán címerben, s a három aranykoronás oroszlán ugrásra készült.

Mégiscsak ez a legszebb címer a világon! – gyönyörködött el benne az öreg képfaragó. – A három oroszlán az erőt jelképezi, a kilenc szív meg a szelídséget és a szeretetet. – Rápillantott a címer legfelső oroszlánjára, és Knud királyra gondolt, aki Angliát a dán trónhoz csatolta; a második oroszlánról Valdemar király jutott eszébe, Dánia egyesítője és a vend tartományok meghódítója; a harmadik oroszlánra nézett, és Margaretát idézte, Dánia, Svédország és Norvégia egyesítőjét. Aztán a szívekre tévedt a tekintete, amelyek még pirosabban izzottak, végül kinyíltak, és lángokként lobogtak, majd imbolyogva megindultak; az öreg képfaragó képzeletben sorra követte valamennyit.

Az első láng sötét tömlöc mélyébe vezette. Szép ifjú asszony volt a tömlöc foglya, IV. Keresztély király leánya, Ulfeld Eleonóra. A láng megült az asszony keblén, mint egy vörös rózsa, s egyesült égő szívével; jobb és nemesebb szív nem dobogott még dán asszony keblében.

Ez a legszebb szív a dán országcímerben! – mondta magában az öreg mester. Aztán, a második láng után indult a képzelete – az kivezette az ágyúszótól visszhangos tengerre, ahol füstfelhőkbe burkolóztak a hajók; a láng rásimult mint egy érdemrend szalagja, Hvitfeldt mellére, aki hogy dán flottáját megmentse, a levegőbe röpítette magát és hajóját.

Megindult a harmadik láng után, és Grönland szigetére jutott, a nyomorúságos kunyhók közé, ahol Hans Egede lelkész a szeretet szavaival hirdette az igét, és tettekkel mutatott példát. A láng csillagként tündöklött a mellén – rá emlékeztetett a dán címer harmadik szíve. Aztán már megelőzte képzelete a lángra gyúlt szívet, mert tudta, hová igyekszik. VI. Frigyes király állt egy parasztasszony szegényes szobájában, s krétával felírta nevét a gerendára.

A láng remegve ült meg a mellén; szívéből ott, a parasztházban lett a dán címer egyik szíve. Az öreg képfaragó meghatottan törülgette a szemét: ő még ismerte Frigyes királyt, látta ezüstfehér haját és tiszta tekintetű kék szemét; szívéből szerette és becsülte. Az öreg mester összekulcsolta a kezét, és tűnődve nézett maga elé. Akkor lépett a szobába a menye, figyelmeztette, hogy későre jár, ideje már a pihenésnek, s már megterítette az asztalt vacsorához.

De szépet faragott apámuram! – gyönyörködött el a munkában. – Dán Holger meg a mi teljes címerünk. Hanem mintha láttam volna valahol ezt az arcot.

Nem, ezt nem láthattad – felelte az öregember. – Én láttam, és megpróbáltam fába metszeni, ahogy az emlékeimben él. Akkor láttam, azon az emlékezetes április másodikán, amikor az angolok lehorgonyoztak Koppenhága előtt, s mi megmutattuk, hegy a dán vér nem vált vízzé!
Én a „Dánia” nevű hajón szolgáltam Steen Bille szakaszában; harcolt az oldalamon egy bajtársam, akitől mintha féltek volna az ágyúgolyók! Jókedvűen énekelt régi dalokat, s közben célzott, lőtt, úgy küzdött, mint tíz ember. Az arcára tisztán emlékszem, de hogy hová való volt, és hová ment, máig sem tudom, nem tudja senki. Sokszor gondoltam rá, hogy talán maga az öreg Dán Holger volt, ő rontott ki Kronborg várpincéjéből, leúszott hozzánk, és megsegített bennünket a veszedelem órájában. Ez ma is sokszor jut eszembe, azért hát az ő arcát mintáztam meg.

Dán Holger fába faragott képe óriási árnyékot vetett a falra, még a mennyezetre is fölnyúlt. Mintha maga Dán Holger kelt volna életre a szobában, még mozgott is az árnyék, talán csak azért, mert a gyertya lángja néha nyugtalanul lobogott. Az öreg képfaragót homlokon csókolta a menye, és odavezette karosszékéhez, a terített asztal mellé. Vele és az urával, az öreg mester fiával, az ágyban fekvő kisfiú apjával költötte el a vacsorát. A nagyapó tovább beszélt a dán oroszlánokról meg a dán szívekről, a vitézi erőről meg a szeretet szelídségéről; és megmagyarázta, hogy nem a kardban rejlő erő az egyetlen erő; fölmutatott a polcra, ahol régi könyvek sorakoztak, köztük Holberg összes komédiáinak agyonolvasott kötetet – mulattató írások
voltak, az ember úgy érezte, mintha személyesen ismerné a rég múlt idők hőseit.

Ő is értett ám a vagdalkozáshoz! – mondta az öreg képfaragó. – Egész életében az emberi ostobaság és tudatlanság ellen hadakozott. – Aztán a tükör felé pillantott, a kalendáriumra, amelynek címképe a Kerek-tornyot ábrázolta, és így folytatta: – Tyge Brahe is kardforgató ember volt; nem emberi húsba vágott vele, hanem az ég csillagai felé, és tisztogatta az utat.

Aztán ő, a céhembeli vén képfaragó fia, a fehér hajú, vállas ember, akit én is láttam, akinek híre-neve szétrepült az egész világon. Bizony, ő kemény kővel viaskodott, nem fával, mint magam. Látjátok, hány alakban élt és él Dán Holger! Az egész világon tudnak Dánia erejéről. Igyunk Bertel Thorvaldsen egészségére.

A kisfiú már álmodott; Kronborg ősi várát látta, az Öresundot, boltíves pincéjében a valóságos Dán Holgert, márványasztalhoz nőtt hosszú-hosszú szakállát, Holgert, aki mindent megálmodik, ami idefönn történik. Biztosan azt is látja álmában, miről folyik a szó az öreg képfaragó szegényes kis szobájában, csöndesen bólint, és azt mondja:

Ne is felejtsetek el, emlékezzetek rám, dán testvéreim! Köztetek termek, ne féljetek, a veszedelem órájában!

Odafönn, Kronborg vára fölött, fényesen sütött a nap; vadászkürtök rivalgását terelte át a szél a szomszéd országból; a vár alatt megdördült a vitorláshajók ágyúszóköszöntése: – Bumm, bumm! – És Kronborg visszaköszönt: – Bumm, bumm! – De Dán Holger nem riadt föl álmából, akárhogy dörgött is az ágyú, hiszen ez még csak békés adjonisten-fogadjisten.

Másféle dübörgés kell ahhoz, hogy fölébredjen mély álmából, de akkor aztán talpra szökken, mert Dán Holgerben el nem apadt a vitézi erő.