Móra Ferenc: Georgikon – Külön fejezet a bodzáról

Móra Ferenc: Georgikon – Külön fejezet a bodzáról szóló idézetét ajánlom szeretettel.

Móra Ferenc: Georgikon – Külön fejezet a bodzáról

Ha visszanézek esztendeim ködbe mosódó alléjába, a legvégén egy bodzafát látok. Azon túl nincs semmi, hanem erre a kaszvadt öreg fára elég tisztán emlékszem. Úgy gubbasztott a pernyésgödrök szélén, mint valami szürke boszorkány. A koronáját nem látom, akkor nekem elérhetetlen magasságban volt az, de a töve körül nagyon otthon vagyok. Soha olyan kövér giliszták nem lesznek többet a világon, mint amilyeneket ott lehetett találni. Akkor általában sokkal kövérebb volt a világ, mint az újkorban. A tyúkok is, akik ott kapargáltak a nyirkos földben, és első szerelmem is, Kamilla, a kántor leánya, aki, azt hiszem, inkább lopott dióimért, mint egyéni kiválóságomért volt hozzám kegyes. Szerencse, hogy az ilyesmire csak akkor jön rá az ember, mikor elmén a haja, és megjön az a tehetsége, hogy humort tud tettetni. Kamilla kitanult nő volt már akkor, talán ötéves is lehetett, mindenesetre öregebb és tapasztaltabb volt nálam, és ösztönösen tudta azt az igazságot, amit nekünk, ostoba férfiaknak mindig újra kell tanulnunk, hogy a nők többnyire a férfiak gyönge ellenállásának esnek áldozatul.

A vezetéknevét különben már nem tudom Kamillának s életíróim számára csak annyit jegyezhetek föl, hogy kócos, fekete sörénye volt és szögletes, nagy feje, mint a shettlandi póniknak. De talán nemzetgazdasági vonatkozásainál fogva fontosabb ennél az az emlékem, hogy egyszer az édesapám a bodzabogyóból pálinkát akart főzni. Nem az auri sacra fames bántotta szegényt, hanem a fantáziája nem hagyott neki nyugtot, amely a subákra is mindig olyan cifraságokat varratott vele, amik többe voltak neki, mint amennyit értek. Úgy emlékszem, a bodzaszüretre is ráfizettünk, mert a bodzából nem lett ákovita, de míg vesződtünk vele, a szilvatermésünk mind ott rohadt a fa alatt. Olyan fátum, amely azóta énvelem is többször ismétlődött már e világi életben.

Íme, ennyi emlék köt engem a bodzafához, de azért nem mondhatnám, hogy valami különös kegyben áll előttem ez a fává gyökeresedett tót deák. Mert határozottan van benne valami tótos, akár mikor a széles, lapos virágkalapjával integet, akár mikor az érett fekete bogyóival vigyorog. A ravaszsága meg tiszta szláv nemzeti vonás, azt látom itt az erdőben is. Egészen úgy sompolyog be a szabad fák társadalmába, mint ahogy Heraclius császár idejében a zsupánok beszivárogtak Attila gazdátlan uradalmába.

A nép szíveli a bodzát, mert igénytelen, mint ő maga, és ha haszon nincs is belőle, gondot se kell rá viselni. Az erdőszélben tanyák vannak, és rendesen minden tanya körül ott kujtorog a bodza, mint a legprimitívebb díszfa. Hívni se kell, megtelepszik magától, és mindenütt jól érzi magát, ahol embert érez.

Igen, csakhogy jóravaló bodza ismeri a polgári kötelességét. Akármit tanít a bodzák katekizmusa, ő is csak avégre van a földön, hogy a magja ki ne vesszen. S nem is lehetne mondani, hogy a bodzát megmételyezték volna Malthus tanai. Senki sem látott még bodzát, amelyik csak egy bogyót termett volna. Millió bogyót terem, és abban hárommillió mag van. Szóval megvan benne a jó szándék, hogy egy nagy bodzáskertté változtassa a világot kelettől nyugatig.

Szerencsére az Isten csak tehetséget adott neki, de módot nem adott hozzá. A bodza pelyhe nem repül, mint a nyárfa pelyhe, vagy a juhar monoplánja, a szél szét nem rázza, mint az akáchüvely magját. Ha lepotyog a fáról, abból a bodzanemzetségnek nem sok haszna van, mert az anyabodza nem olyan bolond, hogy életében kiadja a jusst a gyerekeinek. Egy-két mag ha kikel is a fa tövében, de meg nem nevelkedik. Bodza anyó elfogja előlük a napot, és elveszi az ennivalót.

Mit tesz most a ravasz bodza, hogy dominiumhoz juttassa magzatjait? Hát bizony fuvarral szállíttatja el őket hetedhét fa ellen. Fuvarosnak a verebet szerzi meg, ezt a világ szemtelenjét, aki mindig ott lebzsel, ahol embert érez. Szólni ugyan nem tud hozzá a bodza, de az anyai szeretet találékony. Fekete bogyóba bújtatja a magjait, s hogy még szembetűnőbbek legyenek, vérpiros pólyakötő kocsánkákon lógatja őket. Mégpedig sokat együtt, fürtöstől, hogy már messziről szemet szúrhassanak a verébnek.

– Itt vagyunk, kövérek vagyunk, édesek vagyunk, ide gyere csak!

A veréb szót fogad, és szemelget az istenterítette asztalon:

– Csip-csup – mondogatja afféle elégedettséggel, amilyennel az ember a hústalan napi ebédet dicséri. Csip-csup szemecskékkel töltözni is jobb, mint éhen kódorogni.

Hirtelen egy ajtó csapódik valahol. Vércse vijjog a magasban, vagy macska ugrik le a góré tetejéről. Surr – a veréb fölrebben, és suta szárnyaival bevágódik az erdőbe. Nem éppen messze, mert a nagy utazásnak nem barátja, de olyan sietve, hogy a borravalót csak röptében petyegteti el, és a száját se ér rá megtörölni, egész az akácfáig. Ott azonban az az első dolga, hogy a csőrét, amelyben megtapadt egy-két ragadós bodzamag, hozzádörzsöli az ághoz.

A többihez aztán neki már semmi köze, noha a bodzamag pályafutása még nincs befejezve, sőt csak most kezdődik. Az ágról lepereg a földre, de csak a színére. Neki pedig, szegénykének, ha meg akar élni, beljebb kell kerülni a jó meleg és puha bölcsőbe. Ezt a dajkaszerepet a tyúkocska végzi el, aki ott tesz-vesz a fa alatt s addig kipirgél-kapargál, míg a bodzamagot betemeti földdel. Bodzaanyó most már nyugodtan vetkezhet neki a téli álomnak: faja fönnmaradása biztosítva van.

A veréb öt-hatszáz méternél mélyebben nem megy az erdőbe. Idáig a tyúk is elkalandozgat a tanyáról. Ennél kintebb sehol sem látni bodzát az erdő fái közt, de ezen a körön belül lépten-nyomon találkozni a kis bodzasuhancokkal.

Hát ilyen stréber teremtés ez a bodza. Íme, még itt is külön fejezetet módolt ki magának.”