Hans Christian Andersen: A rongyok

Hans Christian Andersen: A rongyok című írását ajánlom szeretettel, Amiben a dán író arra a következtetésre jut, hogy „Rongyok is vihetik valamire, ha kikerülnek a rongyoszsákból.”.

Hans Christian Andersen: A rongyok

Odakinn a gyár előtt batyuba kötött rongyok halma tornyosodott. A rongyokat a világ négy
tájáról szedték össze; minden darabkának megvolt a maga története, s a maga nyelvét beszélte,
csak persze nem lehetett egyszerre valamennyit hallani. Voltak köztük hazai rongyok is,
külországiak is. Ott egy dán rongy hever egy norvég rongy mellett; ez ízig-vérig dán, az szíve
gyökeréig norvég, s ez a legmulatságosabb mindkettőjükben; így vélekedne minden józan
eszű dán meg norvég.
Megismerték egymás nyelvét, bár a norvég szerint a két nyelv olyan messze van egymástól,
mint a francia meg a héber.

Nekünk, a sziklás ormok zord lakóinak, a nyelvünk is férfias, erőteljes, a dán meg nem más,
mint édeskés gyerekgügyögés.
Így társalogtak a rongyok, pedig a rongy csak rongy minden országban, legföljebb a rongyoszsákban ér valamit.

Én norvég vagyok! – mondta büszkén a norvég rongy. – S ezzel, azt hiszem, éppen eleget
mondtam. Izmaim kemények, mint a sziklaszálak Ős-Norvégiában, abban az országban,
amelynek olyan alkotmánya van, mint a szabad Amerikának! Feszül minden izmom, ha
eszembe jut, hogy norvég vagyok, és gondolataimat ércesen zengő gránitszavakban kiálthatom
világgá!

Nekünk meg irodalmunk van! – a dán rongy se hagyta magát. – Tudja, mi fán terem az?

Hogy tudom-e? – kiáltotta bosszúsan a norvég rongy. – Tisztelt alföldlakó barátom, kedvem
volna felvinni önt a sziklaormokra, ahol az északi fény a lámpás. Amikor a norvég nap
elolvasztja a jeget, felhajóznak hozzánk a dán kalmárok; használható portékákat, vajat meg
sajtot árulnak, s a dán irodalmat kínálják ráadásnak! Csakhogy nekünk nem kell. Könnyű
lemondani a silány sörről ott, ahol jeges vizű forrás csobog, s nekünk olyan kutunk van,
amelyet nem mesterségesen fúrtak, a vizét nem vezették el ezerfelé Európába az újságok, a
baráti összeköttetések s a költők külföldi utazgatása! Én szabadon szólok, ahogy a szívemből
kikívánkozik; szokja meg a dán az egyenes beszédet, meg is tanulhatja tőlem, büszke, sziklás
hazámtól, amely a teremtés bölcsője!

Valamirevaló dán rongy nem beszélne így! – mondta megvetően a dán. – Mi másfélék
vagyunk. Én jól ismerem magamat, s tudom azt is, hogy valamennyi dán rongy hozzám hasonlít; jólelkűek vagyunk és szerények, mert nem nagyon bízunk magunkban. Ezzel persze nem
sokra megyünk, de nekem tetszik ez a tulajdonság, olyan rokonszenves! Különben biztosítom,
hogy tisztában vagyok a magam erényeivel, de nem beszélek róla, senki sem vetheti a
szememre, hogy kérkedem. Lágy vagyok és hajlékony, békén tűrök mindent, nem irigylek
senkit, minden társamról csupa jót mondok, pedig több rosszat lehetne róluk mondani, mint
jót, de hagyjuk! Én a derűs oldaláról nézek mindent, mert erre van hajlamom.

Ne szóljon többet hozzám ezen a lágy, émelygős, alföldi nyelven, mert rosszul leszek tőle! –
reccsent rá a norvég rongy, s a szél segítségével kiszabadult a maga batyujából, és átröppent
egy másikba.

Nemsokára papír lett mind a kettő, véletlenül úgy esett, hogy a norvég rongyból készült
papírra egy norvég ifjú hűséget fogadó szerelmeslevelet írt egy dán leányhoz, a dán rongy
pedig egy dán költő kéziratpapírja lett: a költő egy ódát írt rá, amelyben a norvégek erejét és
nagyságát dicsőítette.

Rongyok is vihetik valamire, ha kikerülnek a rongyoszsákból; igazsággá meg szépséggé
változhatnak át, s jó egyetértésben hasznára lehetnek az embereknek.