Babits Mihály: Tavaszi zápor című versét ajánlom szeretettel.
Babits Mihály: Tavaszi zápor
Tavaszi zápor… bús barátom,
fáradt vagy és szomoru, látom:
tán sírhatnál – nevetek én!
No bizony, ilyen nagy legény!
Lásd másnak is volt baja szinte,
más is volt már szomoru, mint te,
és könnye, mint folyós parázs:
nem kellett a vigasztalás.
De víg szavak… tavaszi zápor…
kiragadták a mélaságból
s mint horgony, parthoz vert hajót,
örömbe vonták kis kacsók.
És hullt a, hullt a csók a bajszra,
mely félreállt csáléra, hajszra,
tavaszi zápor… hullt a csók:
öleltek a bársony kacsók.
Babits Mihály: Megállj!
Lelkem, megállj! Ily messze kóborolni
tenéked nem szabad.
Tilosba tévedsz! szokd meg otthon ülni,
meghuzni magadat.
Ez a vidék még nem látott kaszálót;
veszélyes puszta táj.
Merész madarász, vidd haza a hálót,
erre nem jár madár.
Vagy hogyha jár, tenéked vészmadár lesz,
károdra károgó.
Kerüld keresztény! Keritő határ ez,
mint egy egérfogó.
Mint egy egérfogó, ezek a szirtek
elvesztik az utat:
Akastyánszirtek, alattuk az ördög
kopácsol és kutat.
Mágnes szirtek, melyek közt csalfa kormány
iránytű, mécsvilág.
S a szirtek és a szakadékok ormán
nyíl sok sötét virág.
Százágu tüskés óriási növények,
lombjuk szél nélkül ing.
És hogyha téved valaki közéjük,
száz karját nyújtja mind.
S polypok karja e virágok karja
már amint ölel:
Ha Isten vagy az ördög nem akarja,
nem is eresztenek el.