A japánok úgy tartják, hogy a szitakötő a gyermekek védelmezője. A kecsesen röpködő rovar nem szépsége, hanem ragadozói mivolta miatt kapta ezt a szerepet. Naponta akár száz szúnyogot is befal, így nem kell tartani a vérszívók csípésétől és az éltaluk terjesztett betegségektől. Az egyik népszerű gyermekdal a vörös szitakötőről szól.
A néphagyomány szerint ahol szitakötők vannak, ott nincs szükség szúnyoghálóra. A szitakötők jelenlétében a szunyogoknak nincs eselyük, nem csíphetik össze, nem betegíthetik meg a kicsiket. A szitakötők igazi biológiai fegyvernek számítanak, egy-egy példány naponta akár száz vérszívók is képes felfalni.
A risz szellemének tartották a szitakötőket: a vízzel borított riszföldek mellett élő családoknak nagy segítségére voltak.
A japán gyerekek még ma is megtanulják elfogni és összegyűjteni a szitakötőketalékül, hogy a rovatok megsérülnének.
A szitakötő a szamurájkultúrában is szerepet játszott, a vezérek szitakötővel díszített sisakot viseltek, hogy könnyen felismerhetőek legyenek a csatatéren.
Egy népszeű daluk, az Akatombo, vagyis a Vörös szitakötő. A verset 1921-ben írta a neves japán költő, Miki Rofu, aki keresztény hitre tért, és ebben az időszakban irodalomtanárként dolgozott egy trappista kolostor irodájában. Költeményét pedig egyik barátja zenésítette meg.
Miki Rofu: Akatonbo / Vörös szitakötő
Alkonyat gyermeke, vörös szitakötő
Napnyugtakor hátán ültem, nem látott ő
Szederfák a hegyi rétek hűs hajlatán
Hogy szüreteltem, ez is csak álom volt tán
A menyasszony tizenöt éve épphogy él
Csendben messze tűnt, nem jött tőle soha levél
Alkonyat gyermeke, vörös szitakötő
Csak a hegy rejtekében vár szép jövő.