Kányádi Sándor: Májusi mondóka című versét és még néhány kedves versét ajánlom szeretettel. Kányádi Sándor (Nagygalambfalva, 1929. május 10. – Budapest, 2018. június 20.) a Nemzet Művésze címmel kitüntetett, Kossuth-díjas erdélyi magyar költő, a Digitális Irodalmi Akadémia alapító tagja, a Magyar Művészeti Akadémia rendes tagja. Írói álneve Kónya Gábor.
Kányádi Sándor: Májusi mondóka
Kőről kőre bukfencezik a patak.
Ágról ágra röppennek a madarak.
Dombról dombra száll a szellő szaporán.
Nyáj kolompol a szelíd domb oldalán.
Benépesül, zeng, zsibong a nagy határ,
kapaélen táncot jár a napsugár.
Ég a munka.Mindenkinek dolga van.
Csak a juhász s a pacsirta furulyázgat gondtalan.
Kányádi Sándor: Ének a forrásról
Írtam a kisborosnyói forrásvédő kisiskolások kérésére
Van egy forrás valahol egy
öreg erdő sátorában,
valamikor a korsómmal
vízért én is odajártam.
Ott tanyáznak a rigók is,
közelében raknak fészket;
alkonyatkor odajárnak
szarvasok és szomjas őzek.
Láttam belőle kortyolni
nyári napot, teleholdat,
csillaghullás idején a
csillagok mind belehullnak.
Jóbarátom ez a forrás,
biztatott, s én hittem hittem:
sikerül az aratóknak
egy csillagaot kimerítnem.
Kárpótlásul a csillagért
azoknak, kik várva várnak,
megtanított jég alatt is,
pengetni a citerámat.
Kányádi Sándor: Ha a napnak
Ha a napnak lába volna,
bizonyára gyalogolna.
Ha pedig keze is lenne,
akkor ő is cipekedne,
s leülne, ha elfáradna,
ide mellénk, a kis padra.
Kérges kezét térdre ejtvén,
merengne a holdas estén.
Úgy várná be, szépen ülve,
hogy őt a Föld megkerülje.