Tóth Árpád: A tavaszi sugár című és két másik versét ajánlom szeretettel.
Tóth Árpád: A tavaszi sugár
A tavaszi sugár aranyburokba fonta
A zsenge bokrokat s a bimbók reszkető
Selyemgubóiból zománcos fényű pompa,
Ezer szelíd szirom lepkéje tört elő.
A zsongó fák előtt, a kerti út szegélyén,
A park-őrző, borús csillámu rácsvasak
Festékes könnye folyt, sírtak, mert fémük éjén,
Hiába van tavasz, boldog rügy nem fakad.
Egy lány jött az úton, virággal, sok virággal,
Mellettem elsuhant, illatja megcsapott,
Egy-testvér volt talán a fénnyel és a fákkal,
Eltünt. Szívem zenélt. Merengve álltam ott…
Tóth Árpád: Harangvirág
Harangvirág, harangozz, hallgatom.
Szeretnék boldog lenni egyszer.
Boldog lenni nagyon, nagyon.
És nem leszek, ha nem igyekszel.
Most süt a nap, kék csoda vagy,
Harangvirág, illat s zene a kelyhed,
Ha van, őrjítő titkodat
Most fúdd rám, reszkesd el, most énekeljed.
Jaj neked, ha most legurul a nap,
És kék szépséged áhítata lusta,
Meg nem rezzenti holt szirmaidat
Többé az Isten semmi angelussa.
Tóth Árpád: A fa
Oh nézd a furcsa ferde fát,
Mint hajlik a patakon át,
Oh lehet-e, hogy ne szeresd,
Hogy benne társad ne keresd?
Már ága között az arany napot
Nem tartja, madara elhallgatott,
Virága nincs már, sem gyümölcse,
Ő mégis áll, az alkony bölcse,
Mint a tűnődő, ki ily estelen
A végtelen titkába elmerül
És testtel is szelíden arra dűl,
Amerre lelke vonja testtelen…