Többször megesett már, hogy olvasók művét, alkotását mutattám be itt a blogon. Volt már kézműveskedés, festmények és olvasói vers is. Most egy olyan írást hoztam, amivel az idősebb korosztály tagjai teljesen azonosulni tudnak és újabb saját emlékeket ébreszt a gondtalan gyermekkorból. Fogadd szeretettel a Lehet-e ennél szebb egy reggeli ébredés? című írást Szilágyi Erzsébet tollából!
Lehet-e ennel szebb egy reggeli ébredés? ❄️☃️❄️
„Nálunk is esik a hó, fehérség takar be mindent és kedves emléket idéz fel bennem. Elhoztam nektek, ha lehet… bár nem a mai napról szól és nem a virágokról… De a mai nap csodás téli hangulatáról.
Valamikor nagyon régen, amikor még hittem abban, hogy jön a Télapó, óriási várakozással teltek napjaim. Édesanyám csodálkozással teli tekintet sugallta nekem, hogy bizony van! A tél még akkor igazi tél volt. Időben jövő, sokáig maradós. Hatalmas hulló hópelyhek, hótakaró födte háztetők, füstölgő kémények, pirosló csipkebogyók a hófehérségben. Az utakat is betakarta a falusi tél, olyan tiszta lett minden.
Csintalan gyerekként a járda melletti fasort gyakran végig ráztam. Aláálltam, megráztam és zsupsz… Imádtam! Még mindig emlékszem, erre a nyakba zúduló hideg mindenségre. Reggel, ha ébredtem ablakom tele volt jégvirággal, hatalmas jégcsapok lógtak a kerítésen. A kiskertben a fenyő is felvette téli köntösét. No és apró madáretető szalonnával és egy picinyke cinkével.
Esténként, amikor jöttek az „emberek” jó anyám a nagyszakállú öreg apóról mesélt, fekete csizmájáról, meg az ütött kopott hátizsákjáról. Vártam, nagyon vártam… aztán eljött végre a december 05-e! Kora reggel kifényesítettem a csizmámat, kiraktam az ablakba, a tévében Móka Mikit ment, ahol szintén a Télapó érkezésére vártak a gyerekek.
Délután már az idő is lassabban járt, unokatesók jöttek át. Sötétedett, odakint lámpák fényénél lehetett látnia, hogy elkezdett esni a hó és a diavetítőn téli meséket néztük, olyan kellemes búgó hangja volt. Mindez meghittséggel töltötte el a szívünket. Szívünk rég ide vár…
Eljött az este, nagy dunyhában feküdtem édesanyám ágyában a testvéreimmel, ő mellettünk ült esti-mesét olvasott, amikor hirtelen sötét lett, elhunytak a lámpa fények. Aztán meg kopogás… jövés-menés és megérkezett!
Az ablakon beszűrődött annyi fény, hogy jól láttam… Ő az… a Télapó!
Hatalmas, nagy subájú bunda volt rajta, fején kucsma, kezében egy szőttes zsák. Leült a fotelbe, mesélt egy régi történetet, a jó cselekedettről, hogy adni éppen olyan jó, mint kapni. Sőt inkább adjunk, mert az tiszta, önzetlen emberi lélekre vall. Majd zsákjából elővette a piros zacskókat, mondván, hogy fogadjuk el, aztán fölállt és tova ment. A gyertya fényénél, kibontottam a zacskót, olyan piros recsegős papírja volt és arany díszítésű hópelyhek, házikók ékesítették. Kaptam csokit, mogyorót, narancsot! téli fagyit, savanyú cukrot, nyalókát.
Reggel, mikor felébredtem, kételyek gyötörtek! Valóban Ő járt itt? De, hogy tudott eljutni minden gyerekhez egyetlen este? Még pizsamába voltam, csizmát húztam, kabátot kaptam és uccu ki az udvarra, míg anyám észre nem vesz. Ha itt volt, akkor nyomának kell lennie, hogy elment… e-kép elmélkedtem!
Képzeljétek az udvarunkon még reggel is látszott a csizmájának nyomai, amint a kapun távozik, sőt az utcán tovább a következő házig. Igen, Ő volt, hiszen a szomszédban is laknak gyerekek, biztosan hozzájuk ment. Megnyugvással teltek tovább napjaim.
Sok év telt el azóta, többször jött el a december 6-ra virradó nap, emlékezetemben mégis ez az este él. Később, amikor fölnőttem, rájöttem, hogy Mama volt az, aki Papa juhász bundájába bújva látogatott meg bennünket aznap este.
Adni jó, mondotta volt nagymamám: A jóság és a szeretet munkálkodjék benned! Néha csak apróságok kerülnek a csomagba, jelképes szimbólumok, elhallott-lopott kívánságok. Nem ez számít, hanem a pillanatnyi érzés – mire átfut a gondolatunkon, már tudjuk, hogy Nincs! Nem lehet! Nem létezik! de mégis olyan jó volt … jó volt egy kis időre „újból” gyereknek lenni.”
Nagyon köszönöm a gondolatokat és a fotót Szilágyi Erzsébetnek!