Gárdonyi Géza: Gyöngyvirág című írását ajánlom olvasásra a fehér májusi szépségről.
Gárdonyi Géza: Gyöngyvirág (részlet)
„Új fű a földön; a fán is új lomb: patyolatosan gyönge, halványzöld levelek. A napsugár úgy száll által a lombokon, mint az öntözőkannából a kertész vize. Isteni csöndesség. Mintha nappali alvásba merült volna az erdő. És én itt térdelek egy kis fehér virág előtt, amely a bokrok árnyékába rejtőzve valami csodásan finom és édes illatot lehel.
Nem tudok betelni ezzel az illattal, és a nézésével. A gyöngyvirág, a rejtelmes kis gyöngyvirág az én gyönyörűségem.
Minden más virág a föld gyermeke. Ez az egy mintha finomabb volna. Mintha egy nekünk ismeretlen világ virága volna, tán valami szellemvilágé, amelynek papja nincsen s amelyről eddig tudomány nem beszélt.
Minden más virág kitárja a szépségét és az égbe néz. Egyik a napot imádja, a másik a holdat, a csillagokat. Ez az egy a bokrok csöndes árnyékába rejtőzik és zöld kis palástja alatt alázatosan meghajol, mint az imádkozó menyasszony.
Mért néz a heliotrop a napba? Mért néz a gyöngyvirág a csillagokba? Mért ébred a vízirózsa hajnalban? Mért zárja be kelyhét a mák napszállat után? És mért hajlik a gyöngyvirág a föld felé? Mért nyilatkozik bennök az a sokféle vonzalom – ha a virágnak lelke nincsen?
A Teremtő, aki a mindenséget milliárdnyi millió életformával népesítette meg, csak egyféle lelket tudott volna teremteni? Csak éppen nekünk teremtett volna lelket?
Fénysugarak törnek elő a Biblia első és második fejezetéből. A Názáreti Bölcs minden szavát is tiszteletembe foglalom. De hogy az élő teremtmények között csak az ember hordoz lelket…
Talán jutott az Isten leheletéből máshova is a Paradicsomban.
Talán jutott az állatnak is, jutott a virágnak is?
És ahogy az ember megérti egymás lelkét, az állat is megérti egymás lelkét, a virág is megérti egymásnak a lelkét. És az Isten megérti valamennyiét.
Az ember mindenre, amit nem lát, nem hall, nem érez, azt mondja: – Nincs.
Pedig csak azt kellene mondania: – Nem tudom.
A nincs – vakság.
A nem tudom – imádság.
Hogy mondhatnám azt, hogy a gyöngyvirágnak nincsen lelke; mikor látom, hogy él, hogy szereti a zöldet, a bükkfák árnyékos erdőit, a csöndességet. Látom szűzies rejtőzését, angyali alázatosságát. Érezem mámorító leheletét. S arra gondolok, hogy ő is néz engem, néz fehér szépségében, ártatlan nyugodtan, mint ahogy a napot, a holdat, a csillagokat meg egymást nézi a sokféle virág. És az üde, tiszta, alázatos szépségét bámulva, rajtam valami édes, szent megértés ömlik által.”